Budapest, 1986. (24. évfolyam)

8. szám augusztus - P. Szabó Ernő: A kutak békéje

BARANY TAMAS MAGÁNPANTEONOM Negyvenhat augusztusában, vagyis kereken negyven éve — amint igen jól tudjuk —, megszületett az új forint. Havidíjas hivatalnoki fizetésemet a Fővárosi Könyvtárban (vagy akkor már Szabó Ervin Könyvtárban?) százkilencvenkét forintban állapították meg, a lakbérem meg havi száznegyvennégyre rúgott. Első pillantásra kitetszhetik: a két összeg közti különbözet nemigen engedett rugdalózni: ha élni, feleségemet és újszülött leánykámat eltartani akartam, egyéb pénzforrás után kellett néznem, hiszen a lakbér leszurkolása után fennmaradt negyvennyolc forint egyheti kosztra ha elég volt. (Akkor még!) Maradt hát megint csak — mert más egyéb se! — a gyűlölt újságírás. Barátaim dolgoztak itt is, ott is, ebben a szerkesztőségben s amabban (Halász Péter a Színház című lapnál, Körössényi János a Kis Újságnál, Szász Péter a Rádióújságnál, Cserés Miklós a rádiónál, Antal Gábor a Magyar Nemzetnél) — nem volt hát teljesen reménytelen dolog főszerkesztőiktől megbízatásokat kiudvarolnom cikkek, riportok és interjúk írására. így kerültem fel a Színház című lap megbízásából Márai Sándorhoz, ha jól emlékszem: Margit utcai lakására, amelyet — Mikó utcai otthonának háborús pusztulása után — fanyarul csak „szállásának" nevezett. Egy teljes délutánnyi idejét raboltam el, négytől hétig üldögélvén ott nála. A világon mindenről kértem a véleményét, és buzgón jegyeztem válaszait. Emlékszem: mindenről roppant egyéni véleménye volt, s kitekintése a nagyvilágra szinte lenyűgözött. De bárhogy repült is társaságában az idő, éreztem: nem élhetek vissza türelmével, s lassan búcsúzni kezdtem. Aktatáskámból elővettem Szindbád hazamegy című regényét — a nekem legkedvesebbiket —, s megkértem, dedikálja, majd átnyújtottam a magam immár három esztendeje megjelent legelső regényét, a Szélcsendet. — Megtisztel — mondta, hangjában utánozhatatlan spleenel, majd a könyvet bágyadt mozdulattal sok-sok másik könyv közé ejtette. És már indultunk is; kikísért az előszobába. — Kér kefelevonatot a szövegéből, szerkesztő úr, vagy megbízik bennem, hogy ferdítés nélkül adom vissza a szavait? — Hogyhogy? — állt meg az ajtó előtt. — Milyen kefelevonatot? — Hát az interjúét. — Miféle interjúét. — Amelyről beszéltünk, amikor kértem öntől ezt a találkozót. És amit ma délután meg is csináltunk... Fejét rázta, nagyon határozottan. — Beszélgettünk. De nem adtam interjút. És figyelmeztetem, kedves kollégám: ha netán mégis megjelennék tollából e beszélgetésünk vázlata, én, minden következménnyel, cáfolni fogom! Azzal nyílt az előszobaajtó, és én már ott álltam a mester szállása előtt, a folyosón. Az interjút, ez csak természetes, soha nem írtam meg. Viszont a mai napig féltve őrzöm Szindbád hazamegy című, Krúdy Gyula utolsó napjáról szóló regényének dedikált példányát. * Schöpflin Aladárnál nagyobb szerencséveljártam. Igaz, neki már a beszélgetés legelején elárultam, hogy látogatásomnak anyagi okai vannak; az interjúért, ha potom pénzt is, de pénzt kapok. Az öregúr nagy jóindulattal bólintott; azt hiszem, a maga szemérmes módján kedvelt engem. Öt évvel azelőtt — Révay (nem Révai!) Józseffel egyetértve — ő adta le első versemet a Tükörben, s ugyancsak ő adta vissza első regényem kéziratát, azzal, hogy egyelőre még nem üti meg a Franklin Társulat magas mércéjét (nem is ütötte!), de ne csüggedjek: majd talán már a legközelebb... Egyszóval: Schöpflin bácsi bólintott, s több mint félszáz éves lektori és kritikusi gyakorlatából fakadó biztonságával már szinte diktálta is a nyilatkozatát; szavait éppen csak le kellett jegyeznem. Természetesen a színház válságáról faggattam — alig néhány száz éves probléma! —, és föltettem az akkoriban elmaradhatatlan kérdést: miért hallgatnak az írók? Honnét a szakadék, amely egyre jobban szélesedik, s egyre inkább elválasztja az írót a közönségtől? — A kérdésre nehéz felelni — tűnődött el Schöpflin —, a kérdés ugyanis sokkal összetettebb, mint első pillantásra hinnők. A jelenség mindenesetre nem új. Mindig is hiány volt jó darabokban; talán csak nem ilyen ijesztő hiány. Hogy most a dolog kiéleződött, annak a kor atmoszférája az oka. Körülbelül negyedszázada annak, hogy az eszmék összezavarodtak, ellentétes nézetek és állásfoglalások kerültek felszínre, s ezek közt az eszmei ellentétek közt nehéz, sőt majdnem lehetetlen tájékozódnia az írónak. így aztán nem is tudja megvalósítani maga s hallgatósága között azt a konszenzust, azt az egyetértést a gondolatok világában, amely nélkül igazi nagy drámai mű nem is születhetik. Mind a drámaírónak, mind a színpadnak arra van szüksége, hogy a nézőközönséggel ilyen konszenzust teremtsen, amely a széksorokban ülő tömegnyi embert szellemi egységbe fogja össze. Az az ideális, ha a nézőtéren ülők mindegyike olyan, mintha a többi nézővel együtt csupán egyetlen ember volna, aki megfeszített figyelemmel nézi az előadást, engedi hatni magára a művet, amelyre aztán egységesen reagál. — Emlékezzünk csak vissza: a drámairodalom nagy korszakai mind-mind ilyenek voltak; s tulajdonképp a színpadnak s a nézőtérnek ebből az egységéből tudott kialakulni a nagy dráma. Ma ennek a konszenzusnak: az író s a közönség közti egyetértésnek hiánya még sokkal érezhetőbb, mint a legutóbbi két-három évtizedben, a két világháború között. Amíg tehát a szerteágazó eszmék és emberi vágyak nem tudnak valamiképp közös nevezőre jutni, addig nem is várható a drámairodalom újabb felvirágzása. — A színház mindenesetre élni akar. Terméketlen korokban az a feladata, hogy valamiképp fenntartsa a folyamatosságot, és a színpadi művészetet átvezesse abba a jobb korba, amelynek bekövetkezését hinnünk és remélnünk kell. Ám amíg e jobb kor el nem jön, a színház azt kényszerül játszani, ami éppen akad. Ma az a helyzet, hogy a színház, jobb meggyőződése ellenére, egyre gyakrabban kényszerül alantasabb rendű dolgokat bemutatni. Hisz az sokkal valószínűbb például, hogy egy ügyes bohózattal mégiscsak könnyebb összefogni a nézők tömegeit, mint egy megrendítő drámával. — Úgy gondolom, hogy a mostani idő amolyan kíméleti idő a színház számára. Thália temploma manapság egy korlátolt képességű emberre hasonlít, aki talán szeretne valami nagyot létrehozni, de nincs birtokában az előfeltételeknek. Sok jel mindenesetre arra mutat, hogy az eszmék és életformák mai kavargásából mégiscsak integrálódik valami; talán egy olyan társadalmi rend, amelyben most még szétforgácsolódott eszmék valamilyen szintézisben egyesülhetnek majd. Az interjút másnap bevittem a Színház szerkesztőségébe, s az néhány hét múltán, annak rendje és módja szerint, meg is jelent a lapban. Aztán a következő héten fölvettem érte — véletlenül pontosan emlékszem az összegre — negyven kemény forintokat... A barátság két ember között — talán így is van rendjén — előbb-utóbb elmossa a tiszteletet; a közelibb kapcsolat oldja a távolságot, helyét az egyre bensőbb bizalom váltja fel. A mi barátságunk Komlós Aladárral úgy lett mind melegebbé és közelibbé, hogy a közelség egyre növelte a tiszteletet, amelyet egyénisége és munkássága iránt azóta éreztem, hogy Új magyar líra című esszékötete a harmincas évek végén a kezembe került. Azóta minden művének hálás olvasója voltam, mert Komlós Aladár ama kevesek közé tartozott a kritika, esztétika és irodalomtörténet munkásai közt, akiknek 31