Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Müller Tibor: Bécs polgármestere

ilyet már nem is szándékozunk építeni. Még három, összesen öte­zer lakásos építkezést befejezünk és kész. Ez azonban nem vál­toztat azon, hogy boldog volnék, ha olyan lelkes, társadalmilag támogatott közegben újíthatnánk föl, s tehetnénk ízlésünknek és igényeinknek megfelelővé városunkban oly sok, szép, régi épüle­tünket, városnegyedet, mint önök. Mert — érdekes és talán szo­katlan módon — Bécsben egy ellentétes folyamat figyelhető meg. Az utóbbi időben, más nagyvárosi tapasztalatokat cáfolva, a bel­ső kerületek, a belváros iránt való fokozott érdeklődés figyelhető meg. Olyan markánsan jelentkezett ez a folyamat, hogy másfél évtizede rendeletileg korlátoztuk az első kerületben a lakáseladá­sok, üzletté való átalakítások, spekulációk lehetőségét. Egyszerű­en tilos a szűkebb városmagban lakásokkal seftelni. Nevezhetné modern röghözkötöttségnek is. De rákényszerültünk egyszerűen azért, mert már az egekbe szökött az itteni házak, lakások ára. — Valószínűleg jó néhányan, budapestiek vitatkoznának ön­nel ezekben a kérdésekben. Mégis jólesik hallani másoktól a fő­város építészeti rendezéséről a dicséretet. Viszont, mi az, amit Bécs, vagyis ön személy szerint figyelmünkbe ajánl, javasol mint jó gyakorlatot? — Nem hiszem, hogy erre különösebben szükségük volna. Mi jól ismerjük egymást. És nemcsak turisztikai szempontból. Ha mégis ilyesmire szánnám magam, inkább csak büszkélkednék, mintsem tanácsolnék a főváros közbiztonságával kapcsolatban. — Nincs bűnözés Bécsben? — Van. De kibír mindenfajta összehasonlítást. Méghozzá igen pozitív egyenleggel. Az utóbbi tíz évben látványosan csökkent a rablás, betörés, az erőszak. Tapasztalhatta, itt nincsenek rossz órák. Nem kell félni semmitől. Biztonságosak a pályaudvarok, aluljárók, jelentősen visszaszorítottuk a bűncselekmények szá­mát például az éjszakai mulatóhelyek, idegenforgalom körzeté­ben. Még az olyan krónikusnak mondható, főként a fiatalságot érintő problémák sem olyan súlyosak, mint más nyugati nagyvá­rosokban. — Mire gondol? — A kábítószerre. Néhány évvel ezelőtt Bécs még mint a kábí­tószerek nagy tranzitközpontja volt számon tartható. Mára a nemzetközi drogforgalom súlypontja áthelyeződött. — Minek tulajdonítja ezt a kétségtelenül örvendetes változást? — Jelentős szerepe van benne annak a támogatásnak, amelyet rendőrségünk minden formában megkapott. A hangadók kieme­lése. A megerősített, súlyponti razziák a veszélyeztetett körzetek­ben. De ez önmagában nem lett volna elég. Ahhoz, hogy megálla­píthassuk, míg, mondjuk, a hasonló nagyságú Zürichben, amely­nek még fele annyi lakosa sincs, évente 15-20 halálos drogosbale­setet regisztrálnak, nálunk három-öt kábítószer okozta végzetes eset fordul elő a fiatalok körében. És az én megítélésem szerint ennek oka elsősorban a bécsi mentalitásban keresendő. Itt nem kilátástalan a fiatalok helyzete, nincsenek tömegesen hátrányos helyzetű gyerekek. A példa a legjobb nevelő, tehát a felnőttek magatartása, szemlélete, józan, megfontolt, terveket, célokat kö­vető életvezetése. A nagy többség munkájával akar boldogulni, a családok összetartanak, a szélsőségektől eltekintve, nem élnek rosszul az emberek. Tudom, amit elmondtam, nem tartozik a bé­csiek egyedi ismertető jegyei közé. Sok országban, sok főváros­ban elmondható mindez. De nincs más magyarázat a tényekre. Gondolkodásmód, életvitel, józanság. Mentalitás. Erről van szó. A politikai bűnözés, a nemzetközi terrorizmus, persze, minket sem kerül el olykor. — Hát ez bizony irigylésre méltó. Mennyi ebben az ön szemé­lyes része? — Nagyon kevés. Hisz tudja, csaknem újsütetű a polgármeste­ri megbízatásom. — De politikusként profinak mondható?! — Valóban. És mint városi tanácsos, hosszú évek gyakorlata van mögöttem. A rutin sokat segít, de nem pótolja az állandó ké­szenlétet, a naprakész informálódást, a döntések meghozatalához szükséges tájékozottságot. Ez pedig másfajta csatornák, pályák megépítését követeli. — Ön gyakran szerepel a nyilvánosság előtt, gyakran hallani a rádió különböző műsoraiban. Amikor a népszerűségről kérdez­tem, nem volt a válaszában igazi lelkesedés. Nincs itt valami el­lentmondás? — Csak annyi, amennyi egy tárgy két nézőpontja között szo­kásos. Évekig magam csináltam a publicityt. Szakemberként pontosan tudtam, milyen mértékben szükséges a tájékoztatás, mennyire van joguk az embereknek a nyílt, szókimondó hírek­hez, hogyan kell ezt csinálni. Más dolog, amikor én vagyok az „áldozat". Ez persze néha kényelmetlenebb. De kötelező. Hoz­zátartozik a munkámhoz. A felelősséghez, amit ezzel a megbíza­tással szükségszerűen vállalni kell. Személy szerint is kedvelem a riportereket. Néhány kivételtől eltekintve. Ha valamelyikük nem ért egyet velem, de konkrét; vitatkozik, de nem hamisítja meg a szavaimat — nincs harag. Az inkorrekt, a tényeket a saját érdeke­inek megfelelően „átalakító" újságírókat, ha tehetem, kerülöm. De ez nemcsak ennek a szakmának a képviselőire áll. — Személyére vonatkozó kérdésekre is szívesen válaszol? 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom