Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Müller Tibor: Bécs polgármestere

ilyet már nem is szándékozunk építeni. Még három, összesen ötezer lakásos építkezést befejezünk és kész. Ez azonban nem változtat azon, hogy boldog volnék, ha olyan lelkes, társadalmilag támogatott közegben újíthatnánk föl, s tehetnénk ízlésünknek és igényeinknek megfelelővé városunkban oly sok, szép, régi épületünket, városnegyedet, mint önök. Mert — érdekes és talán szokatlan módon — Bécsben egy ellentétes folyamat figyelhető meg. Az utóbbi időben, más nagyvárosi tapasztalatokat cáfolva, a belső kerületek, a belváros iránt való fokozott érdeklődés figyelhető meg. Olyan markánsan jelentkezett ez a folyamat, hogy másfél évtizede rendeletileg korlátoztuk az első kerületben a lakáseladások, üzletté való átalakítások, spekulációk lehetőségét. Egyszerűen tilos a szűkebb városmagban lakásokkal seftelni. Nevezhetné modern röghözkötöttségnek is. De rákényszerültünk egyszerűen azért, mert már az egekbe szökött az itteni házak, lakások ára. — Valószínűleg jó néhányan, budapestiek vitatkoznának önnel ezekben a kérdésekben. Mégis jólesik hallani másoktól a főváros építészeti rendezéséről a dicséretet. Viszont, mi az, amit Bécs, vagyis ön személy szerint figyelmünkbe ajánl, javasol mint jó gyakorlatot? — Nem hiszem, hogy erre különösebben szükségük volna. Mi jól ismerjük egymást. És nemcsak turisztikai szempontból. Ha mégis ilyesmire szánnám magam, inkább csak büszkélkednék, mintsem tanácsolnék a főváros közbiztonságával kapcsolatban. — Nincs bűnözés Bécsben? — Van. De kibír mindenfajta összehasonlítást. Méghozzá igen pozitív egyenleggel. Az utóbbi tíz évben látványosan csökkent a rablás, betörés, az erőszak. Tapasztalhatta, itt nincsenek rossz órák. Nem kell félni semmitől. Biztonságosak a pályaudvarok, aluljárók, jelentősen visszaszorítottuk a bűncselekmények számát például az éjszakai mulatóhelyek, idegenforgalom körzetében. Még az olyan krónikusnak mondható, főként a fiatalságot érintő problémák sem olyan súlyosak, mint más nyugati nagyvárosokban. — Mire gondol? — A kábítószerre. Néhány évvel ezelőtt Bécs még mint a kábítószerek nagy tranzitközpontja volt számon tartható. Mára a nemzetközi drogforgalom súlypontja áthelyeződött. — Minek tulajdonítja ezt a kétségtelenül örvendetes változást? — Jelentős szerepe van benne annak a támogatásnak, amelyet rendőrségünk minden formában megkapott. A hangadók kiemelése. A megerősített, súlyponti razziák a veszélyeztetett körzetekben. De ez önmagában nem lett volna elég. Ahhoz, hogy megállapíthassuk, míg, mondjuk, a hasonló nagyságú Zürichben, amelynek még fele annyi lakosa sincs, évente 15-20 halálos drogosbalesetet regisztrálnak, nálunk három-öt kábítószer okozta végzetes eset fordul elő a fiatalok körében. És az én megítélésem szerint ennek oka elsősorban a bécsi mentalitásban keresendő. Itt nem kilátástalan a fiatalok helyzete, nincsenek tömegesen hátrányos helyzetű gyerekek. A példa a legjobb nevelő, tehát a felnőttek magatartása, szemlélete, józan, megfontolt, terveket, célokat követő életvezetése. A nagy többség munkájával akar boldogulni, a családok összetartanak, a szélsőségektől eltekintve, nem élnek rosszul az emberek. Tudom, amit elmondtam, nem tartozik a bécsiek egyedi ismertető jegyei közé. Sok országban, sok fővárosban elmondható mindez. De nincs más magyarázat a tényekre. Gondolkodásmód, életvitel, józanság. Mentalitás. Erről van szó. A politikai bűnözés, a nemzetközi terrorizmus, persze, minket sem kerül el olykor. — Hát ez bizony irigylésre méltó. Mennyi ebben az ön személyes része? — Nagyon kevés. Hisz tudja, csaknem újsütetű a polgármesteri megbízatásom. — De politikusként profinak mondható?! — Valóban. És mint városi tanácsos, hosszú évek gyakorlata van mögöttem. A rutin sokat segít, de nem pótolja az állandó készenlétet, a naprakész informálódást, a döntések meghozatalához szükséges tájékozottságot. Ez pedig másfajta csatornák, pályák megépítését követeli. — Ön gyakran szerepel a nyilvánosság előtt, gyakran hallani a rádió különböző műsoraiban. Amikor a népszerűségről kérdeztem, nem volt a válaszában igazi lelkesedés. Nincs itt valami ellentmondás? — Csak annyi, amennyi egy tárgy két nézőpontja között szokásos. Évekig magam csináltam a publicityt. Szakemberként pontosan tudtam, milyen mértékben szükséges a tájékoztatás, mennyire van joguk az embereknek a nyílt, szókimondó hírekhez, hogyan kell ezt csinálni. Más dolog, amikor én vagyok az „áldozat". Ez persze néha kényelmetlenebb. De kötelező. Hozzátartozik a munkámhoz. A felelősséghez, amit ezzel a megbízatással szükségszerűen vállalni kell. Személy szerint is kedvelem a riportereket. Néhány kivételtől eltekintve. Ha valamelyikük nem ért egyet velem, de konkrét; vitatkozik, de nem hamisítja meg a szavaimat — nincs harag. Az inkorrekt, a tényeket a saját érdekeinek megfelelően „átalakító" újságírókat, ha tehetem, kerülöm. De ez nemcsak ennek a szakmának a képviselőire áll. — Személyére vonatkozó kérdésekre is szívesen válaszol? 18