Budapest, 1986. (24. évfolyam)

7. szám július - Müller Tibor: Bécs polgármestere

— Bizonyos határig. — Hol húzódnak ezek? — Próbálja ki. — Beszélgetésünk elején sok szó esett a lakásról. Például, hogy milyen különbségek adódnak abból, hogy a városi házak lakói egy-egy tatarozás, szanálás alkalmával egyúttal tulajdonosai is az ingatlannak. Ezért nagyon nehézkes, szinte lehetetlen, mint Budapesten, egész tömböket rehabilitálni. Ön például hol lakik? — A Grabenen. Vagyis engem személy szerint is kötnek a tiltó rendelkezések. Bérlő vagyok már húsz éve. Nem akarok elköltözni, de ha így döntenék, a húszéves itt-tartózkodás ellenére, komoly gondjaim lennének. De erről szó sincs. Szeretem a belvárost, a fiáker elé fogott lovak patkócsattogását, még az állandó zsivajt is, amely az idegenforgalmi szezon alatt egy pillanatra sem szünetel. Három szobánk van. — Ketten élnek benne? — Most már. Fiam huszonnyolc éves. Felnőtt ember. Az osztrák légitársaság alkalmazottja. Kereskedelmi területen dolgozik. — Nyaralója, villája? — Nincs. A feleségem vett évekkel ezelőtt a Grinzingben egy parányi házacskát a testvérének. De ő Amerikában maradt. Ott dolgozik. Olykor kilátogatunk oda. Csodás a panoráma, egész Bécs a lábunk előtt hever. De ilyesfajta kikapcsolódásra csak nagy ritkán, évente kétszer, háromszor kerül sor. Nem is nagyon hiányzik. Ha létszükséglet volna, bizonyosan többször is módot keríthetnék rá. Hiszen itt van egy ugrásra. — Még a lakástémánál maradva, mégis személyes kérdés. Említette, hogy nemcsak a háztulajdonosokat, gyakran több házat birtokló csoportokat, cégeket kell meggyőzni, hogy ne csak a felújítás nem is jelentéktelen anyagi terheit vállalják — ami, ha műemlékről van szó, még tetemesebb, mint egyébként —, hanem a bérlőket is. Ön könnyedén vagy a fogát szíva fizetett? — Nem vagyok szegény ember. Bár vagyonos sem. Nekem sem olcsó mulatság az ilyesmi. A Grabent — mint tudja — csak néhány éve építettük újjá. Fizettem. Zokszó nélkül. Persze kötelezett a viselt, akkor még miniszteri hivatalom is. De ha már erről esett szó: mi is szeretnénk, mint önök, egy-egy területet szanálni. Ezért csomópontokat jelöltünk ki, ott szakembercsoportok végzik az előkészületeket, az érdekegyeztetést, költségvetést, nagy publicitás igénybevételével, valóságos felvilágosító hadművelettel vezetjük be az építkezést, amelynek hatására minden egyes lakó pontosan tudja, mit, milyenre, mennyiért és mikorra végzünk el. Nagyon lassú és nehézkes munka. — Ami a pénzt illeti, említette, hogy ez jelentős terheket ró a lakosságra. — Is. Kétféle városi forrás áll még rendelkezésünkre. Az egyik a műemlékvédelmi alap, a másik a régi házak felújítására tartalékolt összeg. És természetesen városi hitelekkel, segélyekkel könnyítünk a kevéspénzűeken. Mindaz, amit elmondtam, azonban csak a magánkézben lévő ingatlanokra vonatkozik. Bécsben mintegy 280-300 ezer állami lakás is van. Ezek karbantartása kizárólag a többször megemelt, igen magas lakbérekből finanszírozható. — Nem lehetett népszerű intézkedés. — Az SPÖ-nek elég sok szavazatába került. De nem volt mit tenni. Szó volt köztünk a népszerűségről. A feleségem közismert színésznő. Sokan felismerik szülővárosában, Zürichben, de megszólították Budapesten és máshol is. Én 1966-ban lettem a televízió programigazgatója. Azokban az években egy közvéleménykutatás adatai szerint a bécsiek 92 százaléka ismert. Fej-fej mellett haladtunk tehát. Az az érzésem, hogy ezeknek a várospolitikai határozatoknak köszönhetően a feleségem most elhúzott mellettem. — Sok ellensége van? — Istennek hála, igen. Ha kevesebb lenne, valószínűleg azt jelezné, hogy nem végzem jól a munkámat. Tudja, ez elég megtévesztő dolog: engem gyakran megállítanak az utcán is, megveregetik a vállam, és történeteket mesélnek. Mint egy jóbarátnak vagy közeli ismerősnek, olykor mint hajdani zsurnalisztának. A sztorik csattanója pedig legtöbbször valami kérés, amit mint polgármester teljesíthetnék. — Hogyan küldi el az alkalmatlan látogatókat vagy a tolakodókat? — Sehogy. És ilyen nincs is, nem is lehet számomra. Polgármester vagyok, a bécsi polgárok mestere, ha úgy tetszik: alkalmazottja. Mindaddig, amíg közmegelégedésre el tudom végezni ezt a szolgálatot. Különben is munkatársaimmal nagyon jól be tudjuk osztani a dolgot. Oly sokszor derül ki, hogy az embereknek nem is velem van dolguk, sokkal jobban elintézi ügyüket valamelyik munkatársam. — Egyébként, bécsi? — Valódi. De csak véletlenül. Szüleim Sankt Pöltenben éltek. Apám az ottani cérnagyárban volt üzemvezető. Édesanyám már mindenórás volt, amikor Bécsbe jött vásárolni. Itt leptem meg. — Ön volt már tévés személyiség, városi tanácsos, miniszter. Most polgármester. Mit szeretne még elérni? — A nyugdíjat. Ötvenkilenc éves vagyok. Amikor azt kérdezte, mennyit dolgozom egy nap, szerényen fogalmaztam. Nem akartam, hogy azt higgye, hősködöm. Minden áldott nap hatkor kelek. És nem ritka, hogy este tízkor még világos a hivatali ablakom. Nincs ez másképp olykor szombaton-vasárnap sem. Vagyis, ha tetszik, ha nem, még a hobbim is Bécs. Két év múlva lesznek a választások. Azt még végigcsinálom, és utána nyugdíjba vonulok. — Ez nem hangzik valami meggyőzően egy olyan ember szájából, aki, amióta a jogi diplomát kezébe vette, mindig szívesen és sokat dolgozott. Akinek mindig jutott ideje a közmunkákra, jó szívvel vállalt hivatalt, és — ahogy közvetlen munkatársai mondják — nem voltak különösebb passziói. És aki egyáltalán nem kelti idősödő, elfásult ember látszatát. — Fegyelmezett ember vagyok. Tudja, a politikusi pálya nem engedi meg a lazítást. Akkor is koncentrálni kell, amikor az ember a pokolba kívánná legszívesebben a dolgát. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de fáradt vagyok. Persze magát mint budapesti újságírót ez nem kell, hogy érdekelje. Mintahogy nem örültem tévés koromban én sem, amikor ilyen kifogással mondta le valaki az interjút. — Szóval nyugdíj. És mit fog csinálni? — Mindenekelőtt rengeteget járok majd színházba, operába. Egész életemben rajongója voltam Tháliának. Feleségem, mint tudja, a Volksoper tagja. Őt is a színházon keresztül ismertem meg. S bárhol járok a világban, ha csak tehetem, programomba iktatok egy-egy színházi vagy operalátogatást. Aztán végre, jelentésen kívül, könyveket, magazinokat is olvashatok. Temérdek a hátralékom. És legnagyobb szenvedélyemnek, az utazgatásnak szeretnék hódolni. — Hová menne legszívesebben? — Mindenhová. Mert bár nagy részét bejártam a világnak, most passzióból kelnék útra. Meghatározott, előre egyeztetett program, protokoll, tárgyalások nélkül. Például többször Budapestre. Hogy ne higgye, ez csak afféle udvariassági fordulat, azt is hozzáteszem, vonattal és nem ötórás zötyögéssel. Legutóbb Szépvölgyi kollégával közösen megállapítottuk, lehetetlen dolog, hogy ez az alig kétszázötven kilométeres út csaknem fél napot vegyen igénybe. Tudja, mit szeretnék: beülni a kényelmes szalonkocsiba, mondjuk délelőtt tízkor, meginni egy üveg jófajta bort, mire kellemes társaságban az utolsót koccintanánk, már Budapestre érkezne a vonat. Akkor egy remek ebéd, nagy séta, jó színház, és másnap ugyanígy vissza. Szerintem nem elérhetetlen vágyálom. Megkísérlünk mind a ketten, Szépvölgyi úr és én is ilyen értelemben valamit elérni kormányainknál. — Mit gondol, menni fog? — Nagyon bízom benne. Nézze, a két ország, a két főváros igazán követendő példáját adja a jószomszédi viszonynak. Nincsenek közöttünk lényeges, megoldatlan problémák. Egyetlen budapesti sem hiszi, hogy Bécsben próbálják meggyőzni, mennyivel jobb az osztrák társadalmi rendszer. Mi sem tartunk politikai agitációtól. Mi ok lenne arra, hogy megnehezítsük a szomszédolást? — Ön nagyon szívélyesen és soron kívül fogadott. Ez nyilván nem a személyemnek, hanem a két főváros hagyományos, jó viszonyának köszönhető. Úgy véli, hogy egy ilyen beszélgetés is erősítheti ezeket a szálakat? — Okvetlenül. Hisz tudja, újságíróvér kering bennem is. Nagyon jól ismerem a sajtó hatalmát. Tudom, ha jó cél érdekében forgatjuk a tollat, lerövidül az egymás felé vezető út. — Köszönöm az interjút. MÜLLER TIBOR 19