Budapest, 1986. (24. évfolyam)

1- 2. szám január-február - A címlapon: Szulejmán szultán Budán 1541-ben. Török miniatúra, 41x23,5 cm. Topkapu Szeráj Múzeum. Fehér Géza felvétele

pesti tükör Események, hírek, képek a főváros életéből Sajnálnak Belvárosban lakó ismerőseim szánalommal vegyes együttérzéssel néznek rám, valahányszor szóba kerül, hogy én, bizony, nem a hajdani városfalakon belül lakom, hanem, szégyen ide, szégyen oda — Rákoskeresztúron. Szegény, simítják végig ilyenkor a homlokomat, milyen nehéz lehet neked. Üres óráimban gyakran elmélkedem azon, vajon mi a csodával érdemeltem ki szánalmukat? Hogy a szűrővizsgálatokon az ő tüdejükben több benzingőzt, szénmonoxidot mutatnak ki, mint az enyémben, én pedig a hárs, az orgona, az akác és a kaszált fű illatát szívom be? Azért még nem kell lenézni az embert! Vagy azért paskolgatják olyan leereszkedően a pofazacskóimat, mert tudatában vannak, hogy Rákoskeresztúron bagót sem ér egy üres parkolóhely, szemben a Belvárossal, ahol az ember a fele királyságát és a betétlapját is odaadná érte? Vagy azért szánnak, mert mifelénk még egy jóízű közlekedési dugóval sem találkozhat az ember, az ötödik kerülettel szemben, ahol olykor kéthárom fertályórát is eltölthet az autós az egy helyben pöfögő tragacsban? Esetleg azért sajnálnak, mert kénytelen vagyok magányosan kószálni valamelyik keresztúri szupermarketban, s így nem vehetek részt a belvárosi ABC-áruházak kondicionáló tülekedésében. Netán azért bánnak így velem, mert az én lakásomban sosincs olyan sejtelmes nappali félhomály, mint az övékben, s még egy nyavalyás lichthofunk vagy aládúcolt körfolyosónk sincs? Egyszerűen nem tudom, nem értem, miért sajnálnak annyira a belvárosi ismerőseim. Lám, még a kéziratomat olvasó szerkesztő (ötödik kerületi lakos) is szánakozva pillant rám időnként. Ámbár lehet, hogy neki a kézirattal van valami baja... (pilhál) Vak remény Azt kérdezi özvegy Boldizsárné a napilap levelezési rovatában, hogy kaphat-e tévé-előfizetési díj alól felmentést, mivel látása az utóbbi években teljesen megromlott. Első olvasatra a kérdés kissé furcsa, végül is miért tart televíziót az, akinek a látása teljesen megromlott? De hát a vak valószínűleg pontosan úgy van a televíziós készülékével, mint a festményeivel, azt sem dobja ki pusztán azért, mert megvakult, miként megőrzi a családi fényképeket, a csipketerítőt, nippeket, dacára annak, hogy az életben soha többé nem látja őket. Tehát kaphat-e mentesítést a vak? Természetesen nem kaphat. A Postaközpont alkalmazottja levelében hivatkozik is a jogszabályra, amelyik a következőképpen rendelkezik: „A 100 százalékos hadirokkantakat és az I. csoportbeli rokkantsági nyugdíjasokat mentesíti a Posta a televíziódíj előfizetése alól. A vakság — állapítja meg a rendelet — önmagában nem tekinthető a díjfizetési kötelezettség alapjául szolgáló betegségnek, csak akkor, ha egyben I. csoportbeli rokkantságot is jelöl." Tiszta, világos, egyértelmű beszéd, a rendelet nem hagy kibúvót: a vak igenis fizet televízió-előfizetési díjat, ha csak vaksága nem olyan mértékű, hogy kimeríti az I. csoportbeli rokkantság fogalmát. A „szimpla" vakság önmagában még semmi, országunkban csak az kaphat felmentést, aki a vaknál is vakabb, a világtalannál is kevesebbet lát. Vagy, persze, akad további lehetőség is, ha a vakság egyéb rokkantsággal párosul, ez esetben megint csak remény lehet arra, hogy állapota kimeríti az I. csoportbeli rokkantság fogalmát, ha teszem azt, halmozottan rokkant. Az I. csoportbeli rokkantság egyébként azt jelenti, hogy a beteg nem pusztán munkaképtelen, de mások ápolására szorul. A szorgalmas vak ne is próbálkozzék, ha egyszer telefonközpontosságot vállal valahol, már nincs esélye, hiszen dolgozik, munkaképes. Az a vak se reménykedjen, aki bár nem dolgozik, de képes önmagát ellátni. A kettő együtt nem megy. Ezzel szemben egy másik betegségből adódóan ágyhoz kötött vaknak már jó esélyei lehetnek: állapota feljogosítja a kedvezményre. No, természetesen, csak akkor, ha előbb eljuttatja folyamodványát a hivatalba, mert azt talán említeni sem kell, hogy az eljárást a vaknak saját kezűleg írt kérelemmel kell kezdeményeznie. Kovács Zoltán Síelni jó (lenne)! Pontos adattal nem szolgálhatok, csupán annyi biztos, hogy szép hazánkban az utóbbi esztendőkben megsokszorozódott a síelés híveinek a száma. Havas hétvégeken valóságos népvándorlás indul meg a síközpontok felé. Az ínyencek, a jobban ráérők többnyire a szomszédos országok (elsősorban Csehszlovákia) hegyeit keresik föl, de benépesülnek az itthoni síparadicsomok is. Nagyszerű sportág ez — állítják hívei —, fejleszti az állóképességet, az ügyességet, növeli a tüdő térfogatát, erősíti a test szinte minden izmát. És az sem elhanyagolható, hogy esztétikai látványt nyújt az ember számára: a havas hegycsúcsok, bércek látványa önmagában is üdítő. Ám bármennyire is csodálatos a síelés, a sportág kedvelőinek csak töredéke engedheti meg magának, hogy rendszeresen űzze, hiszen ahhoz, hogy valaki fölcsatolhassa a lécet, gyákran több száz kilométert is utaznia kell. így van ezzel a fővárosi lakos is. Ha szeretne egy kiadósat siklani a havon, akkor útlevéllel a zsebében a szlovákiai Chopokra vagy Donovalyba kell utaznia, esetleg az ennél szerényebb, de ugyancsak távoli hazai síközpontokba, Mátraházára, Kékesre, esetleg a Bükkbe. Elvileg — hangsúlyozom: elvileg — a fővárosban is lenne lehetőség a síelésre. Igaz, a Normafa lankái nem hasonlíthatók az Alacsony-Tátra havasaihoz, viszont a hely óriási előnye, hogy könnyen és gyorsan megközelíthető a főváros túlsó végéből is. Csakhogy — és itt jön a bökkenő — a Normafának mint síközpontnak a fejlődése nem tartott, nem tart lépést a sportág rohamos népszerűsödésével. Sőt, a már évtizedekkel ezelőtt is síközpontnak számító kirándulóhely színvonala, komfortja romlott az elmúlt esztendőkben. Egyre-másra mentek tönkre és álltak le a sífelvonók, mind nagyobb lett a tumultus, mind kevesebb a parkolóhely, ugyanakkor a kulturált sportoláshoz elengedhetetlenül szükséges szolgáltatások (öltöző, melegedő, olcsó étterem, megbízható és színvonalas orvosi ügyelet stb.) szinte semmit sem fejlődtek, vagy éppenséggel visszafejlődtek. Lapzártakor kapott értesülések szerint a mostani idényben egyetlen működő felvonóra sem lehet számítani a Normafánál. Talán majd jövőre vagy azután... Egyszerű lenne elintézni a témát azzal, hogy, ugye, a nehéz gazdasági helyzet nem teszi lehetővé a síközpont fejlesztését, újabb létesítmények kialakítását, a síliftek műszaki rendbehozatalát és egyebeket. Az ám, csakhogy ez az egész vállalkozás — ha jól csinálják — nyereséges lehetne. (Mint ahogyan a szomszédos Ausztriában az is.) Síelést kedvelő ismerőseim egybehangzó véleményét erősítem a magaméval: inkább fizetnék többet a sífelvonóért, a pályahasználatért (persze, ha azt rendszeresen karbantartanák), a parkolóhelyért, az öltözőért, a meleg vízért, mindenért — ha volna. S ha fizetnénk, akkor — ugye, milyen egyszerű — haszon is lenne. A vállalkozónak (akár vállalat, akár szövetkezet, netán magánszemély) éppúgy érdekében állna síparadicsommá varázsolni a Normafát, mint ahogy nekünk, budapestieknek megőrizni annak. Pilhál György 2