Budapest, 1986. (24. évfolyam)
5. szám május - Hegyi Klára: Hétköznapok és ünnepek
Török világ Budán (4.) HEGYI KLÁRA Hétköznapok és ünnepek „Törökország három furcsaságról nevezetes: minden eszelőst szentnek tartanak, az asszonyok nadrágot viselnek, a férfiak pedig kendőt csavarnak a fejükre." „Akinek közülük elhunyt az atyja, levág egy darabkát a jobb füléből, s azt atyjával együtt temetteti el. Akinek az édesanyja halt meg, az a bal füléből vág le, és eltemetteti az anyjával." „A törökök mindnyájan a földön esznek és ülnek, és ki-ki — ahogy teheti — gyékényt vagy szőnyeget terít a földre; körben ülnek, nincs asztaluk. Akinek módjában áll, az kerít egy kerek, bőrből készített szofrát, rá fából vagy ónozott vörösrézből való nagy, lapos tálat rak, arra egy, két vagy három fogást helyeznek, hozzá kenyeret és halat. Nem használnak abroszt, hanem ha pompát akarnak kifejteni, hát körös körül egy hosszú törölközőkendőt raknak ki." Az asszonyok ruhája „általában olyan, mint a férfiaké; formátlan parasztöltözet, ingük a térdükig lóg le, a gatya fölé húzva viselik. Mindez úgy feszül az ülepükön, mint a zsák; kövér, csúf nőknek tűnnek." (Hans Dernschwam: Erdély — Besztercebánya — Törökországi útinapló. Közreadja Tardy Lajos. Bp. 1984. 307., 301-302., 309.) A16-17. századi utazók sok furcsaságot írtak össze az oszmán birodalomról, szemük éppen úgy rácsudálkozott minden szokatlanra, mint a mai világjáróké. Abban a korban különösen a pogányoknak tartott törökök vallásgyakorlatára figyeltek érzékenyen, s minden olyan társasági és erkölcsi jellegzetességre, amelyet a vallás előírásai határoztak meg. Az akkori világ legnagyobb kiterjedésű birodalmának alattvalói között valóban a vallás jelentette a nagy választóvonalat: szakadék választotta el egymástól az egyetlen igaz hit fényében élő muszlimokat és a sötétségben tévelygő keresztényeket meg zsidókat. A Közel-Kelet törzsökös muszlim és a Balkán keresztény alattvalói minden másban is elütöttek egymástól. Különbözött házuk, otthonuk, öltözködésük, étkezési szokásuk. Nemcsak a török birodalomban utazó kortársak, de még mi is hajlamosak vagyunk egyetlen sémában gondolkodni: a muszlimokat illette minden hatalom és gazdaság, s az általuk szabott rend csak rabságot, elnyomást, megalázást és szegénységet engedélyezett a máshitűeknek. Pedig a hitbeli választóvonalat egy másik, alig jelentéktelenebb keresztezte: az anyagi tehetség és a társadalmi súly vízválasztója. A muszlimok gazdag vezető rétegének szokásait és életmódját valóban a hatalom és a jólét igazította. A társadalmi piramis alján viszont egy széles, nincstelen réteg húzta meg magát, amelyik napjait deszkából ácsolt és sárral tapasztott kalyibában élte le, s jószerivel még szokásai sem igen voltak, hiszen a szegénykonyhán osztott ingyenleveshez nem társulhatott jellegzetes étkezési kultúra. A jogilag hátrányos helyzetű máshitűekből szintén mindenütt kinőtt egy helyi elit, amelyet anyagi ereje és saját közösségén belül szerzett tekintélye életmódjában is a szegény muszlimok fölé emelt. Jó lenne, ha az életmód vizsgálatánál csak erre a két szempontra kellene figyelnünk. A birodalom európai felében azonban nemigen maradtak tiszta képletek. Mire az oszmán terjeszkedés a távoli Magyarországra ért, az Ázsiából eredő és Kis-Ázsiából szétrajzó hódítók társadalma is megváltozott a külső hatások alatt. Az a kis lélekszámú törzs, amelyik a hódításokat elindította, hamarosan renegátok tömegét fogadta magába, s eközben nemcsak azokat kényszerítette átállásra, hanem önmagát is alakította. Mire átvonult a Balkán félszigeten, társadalmának nagyobb részét tették ki a renegátok, mint a született törökök. Az első-másod generációs áttérők gondolkodásmódjában és szokásaiban az iszlám formális felvétele nem okozott azonnali, gyökeres változást. Egy részük megittasult a kitárulkozó lehetőségektől, s kifelé vadabbul szolgálta új hitét, mint a régi hitharcosok; ám a renegátok közembertömege, továbbra is a megtagadott, de ténylegesen el nem hagyott közegben élve, megszokott családi és társasági kapcsolatai közepette nehezen szabadult régi beidegződéseitől. 33