Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Hegyi Klára: Hétköznapok és ünnepek

A különböző etnikumok, vallások és szokásrendszerek tartós balkáni együttélése nemcsak gyűlölködésig fajuló ellentéteket, hanem egymásra hatást, keveredést és közeledést is szült, még e legnehezebb terepen, a vallásén is. A török főváros határához közeledő francia utazó méltán ámult el a Szent Miklós állítólagos sírja fölé emelt kápolnában, amelynek falát püspöki pásztorbot és süveg díszítette, előttük török dervisek égették a faggyút egy régi rézlámpában, s kenték meg vele muszlim és keresztény zarándokok homlokát. A magyarországi török tartományba és központjára, Budára ez a vegyes etnikumú, több vallás és kultúra egymásra hatásában élő népesség költözött be. „Buda lakossága boszniai bosnyák... magyarul azonban tisztán tudnak" — írta Evlia Cselebi százhúsz évvel a főváros elfoglalása után. E népesség világa legalább annyira volt délszláv, mint amennyire török, s ezt a keveréket valamelyes helyi magyar hatás színezte. AZ UTCAKÉP ÁTALAKULÁSA A frissen elfoglalt városba először mintegy 3000 katona érkezett, közvetlenül utánuk a kialakulóban lévő új tartomány polgári igazgatásának megszervezésére rendelt első hivatalnokok. Idővel mindkét tábor megszaporodott, s valamelyes iparos és kereskedő népességgel egészült ki. Minthogy azonban Buda mindenekelőtt a birodalom nyugat felé előretolt végváraként szerzett jelentőséget, lakosságában a katonáké maradt a számbeli túlsúly. Várában — az itt szolgáló várvédők mellett — a tartomány szpáhi birtokosai is otthonra leltek. Az állandó hadiállapot figyelmeztető jelei, a lakosok katonai szolgálata nemcsak a vár és a város külső képét, hanem a mindennapokat is erősen befolyásolták. A portyára induló és onnan visszatérő csapatok száguldozásai, a felhajott rabok vánszorgó menetei a hétköznapok megszokott látványa, s ha nem is mindennapos, de gyakori program a vár javítása, toldozása-foldozása. A szekerekkel és talicskákkal robotra érkező, vasat, épületfát, követ, salétromot hordó jobbágyok felvonulása hozzátartozott az utcaképhez. Ha nem is akkora zajjal, mint a katonák, de tisztviselők is jelen voltak, s az a szerep, amelyet Buda mint igazgatási székhely játszott a tartomány életében, szintén városképet formáló elemmé vált. A legfényesebb látványosság az volt, amikor európai követségek érkeztek saját — és a budai pasa által udvariasságból eléjük küldött — népes-fényes kísérettel. A hódoltság népe pompa nélkül, de nap mint nap áradt a tartományközpont hivatalaiba, hogy adóját befizesse, és elengedhetetlen „ajándékait" szétossza, kérelmezzen, vagy parancsosztásra jelentkezzék. Ottlétük annyira mindennapos volt, hogy például Nagykőrös városa saját házat, benne konyhát tartott fenn Pesten, ahol Budára sűrűn járó küldöttei megszálltak. A város kereskedelme pedig nemcsak a városképet alakította, hanem a lakosok mindennapi életének is része lett. A dunai kikötő, a híd és a városkapu melletti vámhelyek nyüzsgése a magánembernek csak látnivalót kínált, a többszáz bolt és piac viszont a muszlimok számára szűken mért társasági élet egyik színtere volt. E minőségében annyira vonzó, hogy a férfiak jó része óvta a kísértéstől asszonyát, s inkább magára vállalta a bevásárlást, hogy a vele együtt járó ismerkedések és találkozások örömét magának tartsa fenn. A magánember életének szűkebb színtere, a ház ugyanúgy a megelőző korból maradt a törökökre, s ugyanúgy átalakult az ő igényeik szerint, ahogy az egész város. A muszlim család elzárkózása a külső világtól csak az épületek felső szintjén tűrt meg utcára nyíló, de még ott is sűrű ráccsal borított ablakokat; a budai házak földszintjének gótikus ablakai ezért sár- és vakolatréteg vagy deszkaborítás alá kerültek. Az élőlények nyilvános ábrázolásának tilalma miatt eltűntek róluk a szobrok és domborművek. A város- és utcaképnek ebben az átalakulásában érhetjük legkönnyebben tetten a különböző kultúrák kényszerű együttélését. Buda erődrendszere, utcahálózata és épületei készen kerültek a törökök birtokába, s ők elvégezték rajtuk a számukra szükséges bővítéseket és átalakításokat. Ezektől és az épületek lassú pusztulásától a város elvesztette korábbi egységes képét, nem volt már európai, de nem lett igazán keleti sem. Mindkét kultúra jegyeit magán viselte, s messze állt attól, hogy tiszta formákat képviseljen. KELETET IDÉZŐ OTTHONOK A házak belseje már komolyabb átalakuláson ment át, a kialakuló török otthonok valóban a Keletet idézték. Az átlagos török ház batyukba köthető berendezését mintha a vándorló katonaember számára találták volna ki, lett légyen eredeti török vagy csak a minap iszlamizált délszláv. Mai fogalmaink szerinti bútort gyakorlatilag semmit, az egykorúakból is csak egyetlen darabot: a főleg ruhanemű tárolására használt ládát lelhetjük fel a török otthonokban. Annál több a textília, ki-ki anyagi tehetsége szerint borította be velük szobája padlóját és falait. A budai pasa fogadószobáját, „az egész tágas termet szőnyegek borították, még a falakat is" — írta a 16. század végén a császári követség egyik tagja; a szegényebb otthonokban gyékények, takarók, szőttesek szolgálták ugyanezt a célt. Minden házban volt legalább egy, különösen óvott szőnyeg az imák elvégzéséhez. A szobák „bútorzata" is textíliákból állt. Vánkosokat, matracokat, feltekerhető derékaljakat és takarókat terítettek a padlóra székül és fekhelyül, a nagyobb batyukendők pedig a szekrényeket helyettesítették. A textil elterjedt használata magas színvonalra emelte kikészítésüket. A szegény közember kénytelen volt egyszínűre festett durvább posztóval és vászonnal beérni, a tehetősebbek otthonában azonban melegítettek a drága szőnyegek, ruházatukon merész színek pompáztak, és hímzések ragyogtak. A magyar ízlés sem tudott ellenállni a csábításnak: keleti szőnyegek kerültek nemesi udvarházakba, hímzett török brokátokból főúri dolmányt vagy éppen miseruhát szabtak, s a magyar úri hímzéseken török motívumok jelentek meg. S ezzel már el is érkeztünk a török ember személyi tárgyainak második nagy csoportjához, ruháihoz. Nagyobb részük jellegzetesen török: így a hosszú ujjú vagy éppen ujjatlan, bokáig érő köpeny meg a rövid dolmány, a bokában buggyosra húzott vagy az alsó lábszáron összeszűkülő nadrágfajták, a jellegzetes és sokféle török fejfedő, a puha bőrből készült utcai s a talpas zokninak jellemezhető házi lábbelik. A hosszas együttélés közelítette egymáshoz az eredetileg eltérő viseleteket is. Kölcsönösen átvették egymástól a kényelmes ruhaformákat, amelyek a harcoló-lovagló ember mozgását megkönnyítették. A kaftánszabás még a mi századunkban is felfelderengett a balkáni és magyarországi pásztoröltözetekben. De fordított hatás is érezhető. Evlia Cselebi szerint Budán „a nép ruházata vörösbarna színű, fejükön zöld és vörös prémes kalpag van. Kapcsos nadrágot és bőrdolmányt viselnek". Egy angol utazó pedig egyenesen úgy látta, hogy „a magyarok öltözete annyira alkalmas a különböző fegyvergyakorlatokra, főképpen pedig a lovaglásra és hadakozásra, hogy a horvátok, szlavónok, valamint a többi nemzetek, sőt még a határon lakó törökök is használják, pedig ezek csak nagyon ritkán változtatják meg öltözködési és ruházkodási módjukat." A török házbelsők tartozékainak harmadik nagy csoportja, az edénynemű. A mosdó, vizeskancsó, kávésibrik, a sokféle réztál és kanna jellegzetesen keleti, de a helyben készült, egyszerűbb agyagedényeken török, balkáni és magyar hatás egyaránt fellelhető. Az edényekben gyakrabban főztek, mint sütöttek, Dernschwam szerint a törökök a halat és a vadat is főzték, a sütéshez kevéssé értettek. Kétségtelen, hogy étkeik között a különböző levesek, csorbák és a párolt rizs, a piláf sokféle változatai voltak a 34