Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Guba Zoltán: Egyszer volt egy házmester

dés lenne a dologból. Huszonöt éve házfelügyelő vagyok, de eddig sem irigyem, sem haragosom nem volt, nem is akarom, hogy legyen. Ha leírja, hogy B.-né ilyenolyan nagyszerű, lehet, egy lakó elolvassa, megorrol érte, mondván, B.-nének agyára ment a dicsőség, vagy teszem azt, valamelyik kollégám olvassa, aztán rosszul esik neki, mert lehet ugyanannyit dolgozik, mint én, még sem nyilatkozhat. Ezért nem adom a nevem. Hát így megfelelek-e? Nekem jó lesz, mondom, mert mit számít a név. Hát nem sokat. Lakót, rendszert szidni nem fogok, nem lenne igazságos, ígéri B.-né. Aztán elővesz egy kockás papírt, úgy mondja, felkészült, nem akar butaságot szólni. Két gyerek volt, az egyik kicsi, éppen első általánosba ment, a másik még kisebb, az anyósoméknál laktunk egy szobában, szűk volt négyőnknek. Itt megkaptuk ezt a gyönyörű, 54 négyzetméteres lakást és még havi hatszáz forint fizettséget. ígérték, lesz dolog elég, de fiatal voltam, a lehetőség meg vonzó. Elvállaltam. Mondhatom, nem bántam meg. Hatvankettő január elsején költöztünk. Új épület volt, lakó egy sem, gondolhatja, milyen érzés volt, ahogy jöttek egymás után a lakáskiutaló határozattal. Felkísértem őket a kulccsal, hogy itt volnánk, mától ez a lakásuk. Ez máig megható pillanat. Harminchat bérlemény van, magasföldszint, plusz három emelet, de nem panaszkodhatok, a férjem, meg a gyerekek segítenek takarítani. A lakók meg olyanok, mint a mesében. Nem koszolnak, nem szemetelnek, megbecsülik a munkám. Eleinte jöttek, hogy ez rossz, az nem működik. A férjem gépkocsivezető, amit tudott, megbütykölt, de ennek vége, ma már egyre komplikáltabbak a rendszerek. Mondta is a Karcsi, hiába, no, színes tévét, automata mosógépet nem javítok, nincs rá tehetségem. A vállalatnál, mind az anyagi, mind az erkölcsi megbecsülésem megvan. Havi háromezer-egyszáz a bér, igaz, nehezemre esik a lépcsőzés, tíz éve súlyos beteg voltam, felszaladt a pulzusom száznyolcvanra, úgy hoztak vissza a klinikai halálból, most gyógyszerekkel nagyjából rendben tartják. Oda kell figyelni, akkor nem lesz semmi baj. Két évem van a nyugdíjig, de meglehet, ha az egészségem engedi, tovább dolgozok, talán elbírom a havi 182 órát. Kapacitálnak a főnökök, Eszti, szükség van rád, maradj. Szakszervezeti bizalmi vagyok, tudom, mi a helyzet, hiány van a dolgos kézben, ha bírok, maradok. Ha kérdeznek, persze, elmondom a fiataloknak, hogyan kell viselkedni. Alapvető, hogy nem szabad senkivel kvaterkálni, barátkozni. Megkérdezheti, jóban vagyok az egész házzal, de barát egy sincs, mert ha lenne, már nem lennék elfogulatlan, és az már baj. Vita, persze, van. Hát igyekszem nem meghallani. Nem kell mindenbe belekotnyeleskedni. Kérdi tőlem, milyen a jó házfelügyelő? Az olyan, mint a levegő. Észre sem veszik, pedig mindenhol jelen van. FÓRUM Egyre halkul a játék... Az élet természetes rendje: mióta ember él a földön, a halott helyébe lép az újszülött. De fennáll-e még e sok évszázados rend, vagy nyugtalan, ijedt szívvel kell-e az öregeknek meghalniuk: lesz-e, ki fölvegye a halott kéz elejtett szerszámát? Mert eltávozik évente örökre általában 30 ezer fővárosi lakos; közülük csak mintegy 25 ezer a jól végzett munka örök megpihenésére; a többi gyerek, tanuló, dolgozó és öngyilkos. 1984-ben a fővárosban 30 067 embert temettünk el; és született helyette: 19 559. Egyetlen év vesztesége 10 508 leendő dolgozó, aki majd élni és halni segítette volna az öregeket. A tiz és fél milliós Magyarország 1984. évi ilyen vesztesége 21 029; tehát az egyötödnyi főváros produkálja az országos veszteség felét! Szomorú szerep. 1975-ben még 33 074 volt a budapesti születési szám, azóta évi 1000-2000-rel csökken. Közben az elhalálozás ugyanúgy tartja a számát. Halkul a bölcsődék apró hangja, csendesül az óvodák egészséges zsivaja. A bölcsődékben 84-ben már száz férőhelyre 77,7 apróság került. 75-ben még 112,5! Ez még akkor is mellbe vágó, ha szaporodott a bölcsődék száma, és sok édesanya hosszabb ideig marad otthon gyermeke mellett. Az óvodákat is kezdi elérni a gyermekcsökkenési hullám. 1984-ben már nincsen zsúfoltság: tíz kerületben a huszonkettőből több a hely, mint a beiratkozott: 72 146 helyre 72 384 beírt. De még 1980-ban is 67 232 helyre 85 584 óvodás került. Hol rejtőznek a hirtelen és erős születési csökkenés társadalmi okai? Hiszen soha nem volt annyi munkaalkalom, soha ilyen kereseti lehetőség, és a dolgozók elégségesen jó életszínvonalára se lehet panasz. (A lakáskérdés ugyan fönnáll; de még jobban fönnállott a magasabb születési számok idején; 81-84 között Budapesten több mint 61 ezer lakás épült!) Tehát hol, miben kereshető és keresendő a válasz a fenti, a város sorsát eldöntő kérdésre? Nyilvánvalóan az egyre lazulóbb családi életben, amelyben a második, harmadik gyerek már terhes lenne, eleve akadályozva az esetleges válás gondolatát. (1983-ban, amikor a halál-születés-veszteség 11 771 volt, már a második gyermekét sem engedte megszületni 5 070, a harmadikat 6 886 asszony, összesen 11 956!) Azután a válások óriási számában (mert a válás után már nem születik gyerek), és végül a meg nem kötött házasságokban. A válások száma Budapesten állandóan évi 7 000 körül mozog, 1984-ben e szám 7 500 volt, több mint a megkötött házasságok számának fele! 83-ban csak 7 138 volt e szám, s ebből 4 583 családban 5 886 kiskorú gyerek búcsúzott el apjától vagy anyjától, tán az otthonától is! A gyermekáldás szempontjából még ijesztőbb a meg sem kötött házasságok társadalmi jelensége. 1975-ben 21 468 házasság köttetett Budapesten. (Addig szinte állandó e szám). Utána — egyre csökkenőbben — 1984-ben 13 605. Az utolsó, egyetlen évi csökkenés: 716! Pedig e kilenc év alatt Budapest lakossága mintegy 30 ezerrel növekedett a természetes fogyás ellenére. (A fővárosi el- és bevándorlók évi növekedési egyenlege mintegy 10-11 ezer.) Miért kötöttek mégis 7 863 házassággal kevesebbet 84-ben, mint 75-ben? Hogyan él egymással a házasságra érett, de a házassági köteléket nem vállaló kétszer 7 863 ember — férfi és nő —, aki bizonyára éppúgy kereste, megtalálta és szereti egymást, mint addig, mert hiszen ez minden egészséges társadalomnak működő, ható és szüntelenül élő törvénye? Nem tudjuk. Nincs rá statisztika. Sötét terület, homály takarja; csak kérdezni tudjuk. Élettársként vagy még lazábban: barát-barátnő kapcsolatban? Jogukban áll, és szabadságuk van hozzá. De a jogból és szabadságból nem születik gyermek! Egy sem! És ez maga — egykésen véve is — hét-nyolc ezer gyerek. A gyermekáldás szempontjából a válásoknál még ijesztőbb a meg sem kötött házasságok társadalmi jelensége. Ezután már nemcsak az egyke, hanem az egy sem eluralkodásától is félnünk kell?! És mi lesz, ha — az évi hétezres válás gyermekszámcsökkenés mellett — fővárosunk társadalma egyre általánosabbá teszi a laza, úgynevezett élettársi kapcsolatot? Hány gyerek fog akkor születni, hány gyermek nem fog megszületni? Már megfelelt rá e lap 85/3. számában Pénzes János, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese, aki felelős állásából jól látja és tudja, hogy a kevésből kevesebb születik, és ebből még kevesebb: „A népesedési előrejelzések szerint a budapestiek száma az ezredfordulóig 250 ezer emberrel, 12 százalékkal csökken. Ezt a 100-160 ezres bevándorlás csak részben pótolja majd." Kétes érték e pótlás: mennyi ebből a dolgozó, s ha dolgozó, miért jön Pestre, hiszen vidéken is minden kezére ezer munkahely vár. Itt hamarosan idomul, hasonul a város levegőjéhez, életszemléletéhez; s amit esetleg nyer vele a főváros, elveszti a nemzet földrajzi, egészségesebb teste. A fővárosnak a maga testéből, véréből kell újjátermelnie önerejét: dolgozóit! Budapest népének meg kell állnia ezen az önpusztító úton, hogy megszületett gyermekei megőrizzék, továbbfejlesszék a főváros értékeit. Mert végzetessé válhat ez az út, amely dicstelen, gyermektelen ürességbe tátong. S ha mégis így folytatódnék, akkor halott vénre öregednék a főváros, egyre halkulna a játék és a munka zaja, az élet hangja. BADA GYULA nyugalmazott tanár