Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Guba Zoltán: A film tovább pereg

A FILM TOVÁBB PEREG „Baj annyi, hogy még sok is, de korai a magyar mozit temetni. A mozi él, és élni akar, de az tény, elképzelni sem tudom, mi történik, ha elmennek a régiek, ha nem lesz Bártfai Jenőnk, Róbert Józsefünk, Krausz Jánosunk. Lehet, lesznek, akik a helyükre állnak, de hogy pótolják-e őket?... Krauszék nélkül a mozi is más lesz, egészen más." (Rummel Károly) Tizennégy éves múltam, amikor apám egy este intett, hogy üljek az asztalhoz, tanácskozás kezdődik. „Jancsi, már nem vagy gyerek — mondta apám —, ideje, hogy kitaníttassunk." Nekiálltak tanakodni, hogy milyen szakmát adjanak a kezembe. Fél óra múlva apám felém fordult: „Fiam, nagy darab, erős gyerek vagy, a kézügyességed is megfelelő, autószerelő leszel." Biccentettem, ha apám döntött, nem volt apelláta. Másnap már beprotezsált inasnak. Érdekelt a motor, de már akkor a mozi szerelmese voltam, nem hiányozhattam egyetlen előadásról sem Vecsésen. A nagybátyám volt ott a mozis. Kérdem tőle, mit szólna, ha szombat-vasárnaponként beállnék neki segíteni mint tekerőgyerek. Azt mondja, nem bánja, fizetség nincs, de látja rajtam, nagyon veszkődök a moziért, mellette kitanulhatom a szakmát. Jó iskola volt. A faluban még villany se volt, a gépet egy aggregátorról üzemeltettük. Az a film még úgy gyulladt, mint a benzin. Amúgy jó hangulatú előadások voltak, a zenét villanyzongora meg egy hegedűs szolgáltatta. A húszas évek végén bejött a hangosfilm, szóltam az apámnak, mozis leszek, azé a jövő. A nagybátyám révén „tekerőgyerek" lettem, plakátragasztástól kezdve a filmtekerésig mindent csináltam, de megérte. Biztos kenyér volt, heti huszonhárom pengő fizetéssel. Akkoriban kilenc pengőért tisztességes cipőt adtak! Tetszett a munka, csak az előrejutás volt kérdéses. Akkor a filmes szakma tele volt Romániából áttelepült emberrel, a mozigépészség távolabb került tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Ügy nézett ki, megmaradok örök „tekerőgyereknek", de jött a gyóni tűz, ennek okából előrerukkolhattam. A harmincas évek elején történt, hogy Gyónón valamilyen papi ünnepségen egy iskolában vetítettek. A gépek a terem közepén álltak, a gépész éppen filmet fűzött vagy elbambult, először a film gyulladt meg, majd az egész miskulancia. Ha igaz, huszonketten benne égtek. Na, akkor jött egy belügyminiszteri rendelet, hogy minden moziban meg kell duplázni a gépészállományt. így történt, hogy hívat a tulaj, hogy János, csak nem akarsz „tekerőként" megöregedni. Itt a sansz, gépész lehetsz, ha elvégzed az iskolát. Mondom, köszönöm a jóságát, szívesen tanulnék, de az iskolához pénz kell, sok pénz, az pedig nincs. Azzal te ne törődj, mondta. Megelőlegezte a költségeket: harminc pengőt a beiratkozáshoz, nyolcvan pengőt a tanfolyamra, újabb harmincat a vizsgára, meg néhányat könyvekre meg egyéb kiadásokra. A Tavaszmező utcai „Elektromos iskolába" jártunk. Együtt végeztem a Róbert Jóskával meg a Bártfai Jencivel, hogy csak a ma is aktív gépészeket említsem. 1934-ben levizsgáztam, majd két évig a vecsési mozi vezetője lettem. Akkor már nemcsak szombat-vasárnap, hanem csütörtökön is vetítettünk. Igen vágytam nagyobb mozira, így aztán, hogy a szerződésem lejárt, 1936-ban a zuglói Stand (ma: Éva) mozihoz kerültem. A Stand népszerű mozi volt, hasznából a tulajdonos két, hatemeletes bérházat vett, ha igaz, pedig a jegyek ára húsz fillértől négy pengőig terjedt. Ennyi pénzt összerakni művészet volt, de a főnök sokat okoskodott: ha látta, nem megy elég jól az első előadás, kitalálta, a másodikra egy jeggyel ketten bejöhettek. így történt, hogy mindig telt ház volt. Micsoda filmeket vetítettünk! Paul Money-val az „Édes anyaföldet". Vagy a másik: a „Quo Vadis". A „Víg özvegy". A címekre már nem emlékszem pontosan, a kor kitörli az emlékeket. Lehet, hogy meglepő, de a háború alatt is jól ment a mozi. Megvesztek az emberek, vagy mi történt, de a Stand mindig tele volt. Akkor csak magyar filmeket adtunk: „Nászút féláron", meg Latabár-filmeket. Nekem szerencsém volt a sorozással. Erős lúdtalpam miatt nem váltam be, így megtettek légósnak a Kun utcai tűzőrségnél. Heti három „légózásból" és három nap vetítésből állt a háborús szolgálatom. A szabadnapokon sebesültünnepségekre jártam vetíteni. A német megszállás után csökkent a forgalom. Napközben angolok, éjjel az amerikaiak bombáztak, attól esett vissza a moziláz. Több előadás megszakadt riadó miatt, aztán hiába fújták le, a nézőknek nem akaródzott visszajönni. Aztán az történt, hogy az amerikaiak a Nyugati pályaudvar környékét akarták megszórni, de a szél félresodorta a világító bombák fényét, s tévedésből Zuglót szórták meg. A Standot is gránáttalálat érte, beszakította a tetejét, be kellett zárni, csak negyvennyolc után nyitott ki ismét. A Capitol mozi (ma Baross Gábor szobra áll a helyén) gépészét behívták katonának, a helyére kerültem, de Horthy proklamációját követően megszűnt az áramszolgáltatás Budapesten, s ezzel egy időre a mozizás is. A felszabadulás után a legerősebb pártok központilag elosztották a mozikat. A Parasztpárt kapta a Művészt, a kommunistáké lett a MAFÉM és a Royal Apollo (Vörös Csillag), a szociáldemokratáké az Orient (Múzeum). Szocdem voltam, ezért kerültem negyvenhat áprilisában három forint hatvan filléres órabérrel az Elit (Tanács) mozihoz. Havi százhatvan forintból nem vigéckedhettem, ezért délelőttönként beálltam a Mafilm raktárába filmkiadónak. Kis idő múlva jött az ukáz a központból: államosítani kell a mozikat. Lax Vilmos vezetésével Békés megyébe mentem. A szocdem mozikat államosítottuk. Ez úgy történt, hogy írtunk a rendőrségnek, az elöljáróságnak és a moziknak, hogy megyünk. Felvettük a leltárt, majd jelentettük a központnak, a munka kész, a mozit elláthatják műsorral. Nem volt népszerű munka, de muszáj volt csinálni. Kitüntetést is kaptam érte, nem panaszkodhatok. Az ötvenes évek is elég változatosan teltek. Hol a Mafilm, hol a tanács, hol a FŐMO volt a „gazda". Néha azt sem tudtuk, éppen ki parancsol. Az embereket is ide-oda rakosgatták, és a Csokonaiban, a Barlangban, a Vörös Csillagban is voltam, mikor hova kellett ember. Hát, kérem, akkor is voltak nagy filmek. Ott volt az „Igaz ember" vagy a „Verdi", a „Déryné", a „Mágnás Miska". Ezeket sokáig vetítettük, meg is látszik a kópiákon. Aztán kiadták a parancsot, hogy spóroljunk az árammal, mindig figyelni kellett, mennyi villany fogy. Kiadták a gépészeknek, vegyenek vissza az amperokból. Igen ám, de ettől meg úgy nézett ki minden film, mintha este játszódott volna, olyan szürke volt a kép. De az emberek jöttek, mindig telt ház volt, egy-két forint volt a jegy. Hetvenegy szilveszterén kitelt az időm, nyugdíjba mentem. Néhány hónap múlva szóltak, ugorjak be fregoli vetítőnek a Ligetbe. Mondták, 1260 órát dolgozhatok, nekem is jól jött az a kis mellékes. Elvállaltam. Aztán hetvenhatban, amikor beütött a krach, akkora volt a gépészhiány, nem tudták mit csináljanak, szóltak: „Krausz bátyám, mit szólna, ha reaktivizálnánk." Mondtam, hatvanöt éves vagyok, de ha megfelelek, rajtam ne múljon. Mondták, legyek ismét a Vörös Csillag gépésze. Tudja, az olyan csúcsféle, a beállítási távolság ötvenhat méter, aki ott van, az a gépészek királya. Mondom, gyerekek, babérokra sosem vágytam, jó lesz nekem a Tinódi. Szép kis mozi az, meg aztán itt csak három lépcsőt kell cipelni a filmet, nem hetvenkettőt, mint a Vörös Csillagban. Rengeteg filmet vetítettem... Kedvenc? Persze, hogy van kedvencem, a Tanú, Bacsó Peti Tanúja. Úgy higgye, ezt a filmet már 1969-ben levetítettem. Akkor még nem volt a központban vetítő, ha egy film elkészült, kiszálltak a Vörös Csillagba, megnézni, hogyan is mutat a film. Na, ahogy lepereg, kérdem a Bacsótól: Petikém, nem lesz ebből baj? Baj? kérdi, miféle baj? Mutatom, talán karperec. Tudja, mire gondolok? Karperec nem lett, de vagy tíz évre talonba tették a Tanút. De aztán hetvenhatban kilenc hónapig játszottam. Úgy higgye, kívülről tudom a filmet, kilencszázhatvanszor vetítettem. A kópia élettartama négy-ötszáz pergetés, de azt a kópiát megnézheti, nagyon vigyáztam rá. Kérdi a mama, meddig csinálom még? Huszonöt évig volt pénztáros az Angolparkban. Úgy mondja, pihenésre van szüksége. Mondom neki, mama, nekem ez a pihenés. Tudják a központban, kutyakemény ember vagyok. Volt, hogy egyszerre hat tanulót adtak. Meghajtottam őket, de aki nálam tanult, az még nem bukott meg. Most is van két tanulóm. Több nem jön, a szombatvasárnapi, éjszakai műszakok és az ötezer forint körüli fizetés nem vonzó. Mondom is, ide csak megszállott jöjjön. Mi is azok vagyunk. Elmúltam hetvenöt, de amíg szükség van rám, és az egészségem is engedi, maradok. És marad a Bártfai meg a Róbert Józsi is. - guba -