Budapest, 1986. (24. évfolyam)

5. szám május - Zay László: Hunniától Hunniáig

EGY TÉMÁRÓL — NÉGY TÉTELBEN HUNNIATOL HUNNIÁIG „A mozi már nálunk is túl, messze túl van a vicceken, a külvárosi bódé a szépség, a kultúra, a művészet csarnokává szélesedett és emelkedett. Visszafojtott lélegzettel és ámulattal nézzük ma már a Mozgófénykép Újság szérieszét (sorozatát), a valóságnak ezeket a kábító vízióit" — lelkesedett Szép Ernő 1911-ben. U-gyanebben az évben Molnár Ferenc pontokba szedi a mozi előnyeit a színházzal szemben — pedig ő aztán igazán testestüllelkestül színházi ember volt. Lehet, hogy épp ezért akadtak fenntartásai is: „egyetlen dologban lesz kevesebb a mozi-színház, mint a mai primitív színház, és ez a színész személyes jelenléte." Csoda-e, hogy akkoriban a színházigazgató merész filmvállalkozásba fogott? Majdhogynem az lett volna csoda, ha nem teszi. Hogy Faludi Miklós, a Vígszínház igazgatója filmvállalatot alapított, abban az a különös, hogy így épült föl Budapesten az első filmműterem. Magyarországon már 1896-ban, alig néhány hónappal a mozi világpremierje után forgattak filmet a millenniumi ünnepségekről. Másfél évtized alatt sokan és sokféle filmet csináltak. Nemeskürty István filmtörténeteiben részletesen beszámol róluk. Csakhogy ezek a filmek alkalom szülte helyszíneken készültek: magánlakásban, irodában, utcán. Azért volt szenzáció, amikor 1911. június elsején megalakult a Hunnia Filmgyár, mert a Vígszínház közelében, a mai Rajk László és Radnóti Miklós utca sarkán fölépítették az első, akkor valóban korszerű műtermet, egy ötven méter hosszú, 25 méter széles üvegcsarnokot. Mai szóval élve afféle melléküzemága a Vígszínháznak: ugyanaz volt az igazgató, s a tervezett filmekben a színház rendezőinek irányításával az ottani színészek szerepeltek. De ,,a nemes elhatározás, sajnos, minden szakmai alapot nélkülözött — írja Nemeskürty István. — Sem az igazgató, sem a kijelölt főrendező, Góth Sándor, sem a színészek nem értettek a filmhez." Tucatnyi bohózatuk, megfelelő forgalmazó híján, akkoriban nem keltett érdeklődést. Külföldi vendégrendezőt szerződtettek, akiről kiderült, hogy szélhámos. A cég megbukott, a Hunnia megszűnt, feledésbe merült. Ma már a „műterem" sem áll, a Hunnia bukásakor átvette a Kinoriport, majd a Phönix filmvállalat, amelynek valamennyi filmjét Kertész Mihály rendezte. (Kertész kevéssel a Phönix 1918-as megszűnése után vándorbotot vett a kezébe, mígnem 1927-ben Hollywoodban telepedett le, s ott lett Michael Curtiz néven világhírű.) Újabb műtermek épültek ezután, közülük három áll, és működik ma is. A Mafilm első, második és harmadik telepe néven tartják számon őket. Az első, a nagy filmgyár Zuglóban, a Lumumba utcában, a második a Könyves Kálmán körút és az Üllői út sarkán áll, s ma az úgynevezett közművelődési stúdiók otthona, a harmadik a Pasaréti úton található. A magyar filmtörténet változatos — milyen enyhe ez a kifejezés! — évtizedei során különféle cégek különféleképpen használták az imént említett három műtermet, helyesebben a budapesti műteremegyütteseket, mert mindegyik „telepen" több műteremben is lehet filmet forgatni. Szót talán még csak az érdemel, hogy a Könyves Kálmán körúton dolgozott valaha a Pedagógiai Filmgyár, más néven Géniusz, majd a Magyar Filmiroda, a háború után a Híradó- és Dokumentumfilmgyár, s hogy az államosított, s ezáltal egységesített — uniformizált? — magyar film monotonitása itt oldódott először, mert 1959-től Budapest néven játékfilm-dramaturgiaként működött, amely később alkotócsoportok, stúdiók, művészi műhelyek megalakulásának, a magyar film pluralizálódásának ösztönzője lett. A Budapest nevet újra meg újra fölvett s ma is viselő stúdiót létrejöttétől kereken huszonöt éven át Nemeskürty István vezette, ilyen hosszú ideig egyedül ő irányított filmstúdiót. Munkájában a sokszínűséget tartotta egyik fő törekvésnek, s a fiatal rendezők pályára segítését. Érdemes följegyezni azt is, hogy Hunniának nevezték a hangosfilmkorszak kezdetén — az egykori Corvin vállalat megvásárlása révén — létesült állami filmgyárat (ez ma a Mafilm Lumumba utcai „telepe"). A második Hunnia — Bingert János igazgatása alatt — a mai szóval: szolgáltató vállalat volt, vagyis bérbe adta műtermeit (bár 1941-1944 közöt saját produkciójában is forgatott hét, egyébként nem emlékezetes játékfilmet). Az államosításkor a Hunnia név megint eltűnt, hogy azután a stúdiók, alkotócsoportok átszervezésének idején újra meg újra föltűnjön. Napjainkban is van Hunnia Filmstúdió. Az épület, a technika, a szolgáltatás a Mafilmé, amely azonban nemcsak a négy játékfilmstúdió keze alá dolgozik, s nem is csupán a „közművelődési stúdiónak" nevezett rövidfilmes csoportok vagy a Magyar Televízió megbízásából végez bérmunkát, hanem rendszeresen külföldi cégek számára is „kemény valutáért"; ezzel is hozzájárulva a magyar filmgyártás technikai megújulásához. Sajnos, a stúdiók vagy alkotócsoportok arculata végül sem lett olyan sokszínű, mint eleinte remélhető volt. Megnevezésük is folyton változott: egy ideig csak számozott stúdiók voltak, de amikor emlékidéző vagy törekvéseiket sejtető neveket választottak a munkaközösségek, akkor sem váltak jellegzetessé. Bár a magyar film nagy, művészi fejlődése az akkori 1. Stúdió néven működő közösségben kezdődött a hatvanas években, ez sem kapcsolható csupán az ott dolgozókhoz, sőt, közülük is jó néhányan alkalmankint más stúdiókban forgattak, esetleg másikhoz csatlakoztak. A művekre nem annyira a műhely, mint inkább az alkotó személye a jellemző. Lehetséges, hogy sommás ítélet ez, elmélyült elemzés markánsabbnak találná a stúdiók egyéni vonásait, s a bennük készült művekben több egyező törekvést fedezne föl. Töprengeni kellene azon, jó-e ez így, vagy sem. Bizonyára sok haszna lett volna, ha a stúdiók jellegzetesebb úton haladnak, egymással versengenek, saját mo-