Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - TÉKA

téka Szép a háború utáni éveknek küldetése tudatában nekifeszülő ifjúság ábrázolása. Szász Imre elegánsan vegyíti a vaskosat a légiessel, a bemutatott kollégisták amellett, hogy megszólalásig idézik önmagukat, azt a művészi többletet is viselik, amely a regény gondolatiságával emeli meg őket. „Erre az új értelmiségre volt szüksége az új országnak, gondoltuk, ma ist azt hiszem, helyesen. Akkor még eszünkbe se jutott, hogy ez az önállóan gondolkodó fiatal értelmiség szellemi öncsonkítóvá vagy a puszta túlélésért képmutatóvá, vastapsok tenyerévé válik..." Hogy az egyetemen jórészt éppen a polgári, sőt nagypolgári fiatalok lettek a hangadók, s miután látványosan „szakítottak" családjukkal, irtóhadjáratot vezettek a „kispolgári csökevények" ellen, az annak is betudható, hogy mind az Eötvös, mind a NÉKOSZ hosszú ideig távol tartotta magát a karok életétől, bár a kor ismeretében bizonyos, az ő részvételük sem változtatott volna a végeredményen. Ennek a két intézménynek a kezében volt szellemi jövőnk, ennek a kettőnek volt messze a legnagyobb súlya, tekintélye. Nem véletlen, hogy szinte egyszerre szüntették meg őket. „...a réginél is kényelmetlenebb új értelmiség" szétveretése az akkori ifjúság- és oktatáspolitika legnagyobb bűne. Szász Imre könyve — s ez nem sok műről mondható el — gondolatokat ébreszt, elgondolkoztat, s kérdéseket vet föl. Magával a regénnyel kapcsolatosan is. Például: a valós névvel jelölt alakok mellett mi szükség volt fiktív nevekkel jelölni ugyancsak valós alakokat? Nem lett volna-e érdemes a korhűség kedvéért az írói látószöget kitágítani, hogy a zsúrokra, teákra nem járó rongyos nadrágúak — ők voltak többségben — is beleférjenek, akiknek a kollégiumi hely elvesztése életük, vágyaik végét jelző kudarc, létüket fenyegető teljes összeomlás volt vagy lehetett. S kire nézzen föl inkább a mai ifjúság — ha valakire is fölnéz —: a magukat mindentől elhatárolókra, a mártíromságot passzívan vállalókra, akik már akkor olyan okosak voltak és mindent előre láttak, akik semmit se tettek, tehát ma inkább dicséret éri őket, mint vád; vagy azokra, akik hittel és tisztességes eszközökkel ( csak az életképtelenek vivnak tisztességes eszközökkel") próbáltak tenni valamit, amíg tudtak, a maguk területén? Hol volt a határ, ahol az építő lendület kártékony buzgósággá változott? Hogyan mosódott össze ugyanazon személyben a tettvágy, a karrierizmus, esetleg a félelem? És ki jogosult erről tiszta lelkiismerettel szólni? Máig visszatérő, alig megválaszolható kérdések. S vajon szükség volt-e a Függelékre a korabeli dokumentumokkal, amikor — tudomásunk szerint — megkezdődött az Eötvös Collegium történetének a tudományos feldolgozása? Ha mindenre nem is adható egyértelmű válasz, azért jegyezzük meg a regény és a Függelék — véleményem szerint — legnagyobb tanulságát: hiába tűnt el a régi Eötvös visszavonhatatlanul, azért a kimondott szó nem röpül el, megmarad, tetté válik, visszaszáll arra, aki kimondta. Ítélkezik az ítélkező fölött, fölöttem, fölötted, akár élünk, akár meghaltunk. (Magvető Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ HOLDAS SÁNDOR Gyere velem az Állatkertbe Emlékeim homályából előlép egy kép: megszeppent kislányként állok az Elefántház kerítésénél, és szomorúan nézek ellopott kiflim után. Melyik gyermeknek ne maradna örökké emlékezetes élménye egy-egy állatkerti séta? Mennyi rejtélyt, titkot kutat a fantáziájuk? Vajon honnan kerülnek az állatkertbe az állatok? Miért nem fél tőlük a gondozójuk? Hogyan élnek, mit csinálnak akkor, amikor nem látják őket a látogatók? Apu és anyu vagy a nagyszülők nem mindig tudnak válaszolni a sok-sok feltett kérdésre. Segítségükre lehet, kalauzként is használhatják Holdas Sándornak, az Állatkert igazgatójának, az állatvilág tudós kutatójának Gyere velem az Állatkertbe című könyvét, amely nemrég jelent meg bővített és felújított kiadásban. Az 1862-ben alapított Fővárosi Növény- és Állatkert a céltudatos szemléltető ismeretterjesztés mellett tudományoskulturális célokat is szolgál. Az ott dolgozók igyekeznek új tapasztalataikat, megfigyeléseiket, élményeiket megismertetni az érdeklődő közönséggel. Ezt teszi Holdas Sándor is, aki érdekes történeteket mesél el a gyerekeknek kedvenceikről. Az olvasók megtudhatják, többek között, hogy a csintalan Charlie csimpánznak az eperbefőtt a legkedvesebb eledele, hogy milyen sok előkészület kell a zsiráfok „manikűrözéséhez". Kiderül, hogy az elefántbébiket rendszeres tornával, foglalkozásokkal szoktatják engedelmességre. Bepillanthatnak a konyhába is, ahol nagy gonddal, sok finomságból állítják össze az állatok napi étrendjét. Több kedves állat nevét, tulajdonságait, állatkertbeli szokásait ismerteti még meg olvasóival a szerző. Kapocsy György fényképein megelevenednek a könyv szereplői, s még „személyesebbé" válik velük a kapcsolat. (Móra Ferenc Kiadó) HÁZI ZSUZSA ENTZ GÉZA A Mátyás-templom és a Halászbástya Mindig időszerűek a város arculatát meghatározó építmények leírásai. Ki tudná fölsorolni, hogy Róma, Párizs vagy Prága nevezetességeiről évente hány ismertetés lát napvilágot? E remek kiállítású könyvek létrejöttét nem segíti állami ártámogatás, de az ismeretterjesztés, idegenforgalmi hírverés, valamint az üzleti számítás szerencsés találkozása jegyében fogant albumok és könyvek hármas célja mindig haszonnal jár. Végre a magyar könyvkiadás is kezdi fölismerni, hogy a műemlékeinkről készült jó vagy rossz fotók még levelezőlap formájában sem felelnek meg az idelátogatók igényeinek. Önmagában ezek még nem elegendőek, szükség van könyvekre, albumokra is, amelyekből a szakszerű ismertetés mellett hiteles, jó fényképekkel is fölidézhetőek a megörökített látnivalók emlékei. Tudomásunk szerint csak az Országház látnivalói kaptak eleddig rendszeresebb és igényesebb nyilvánosságot, a korábbi műemléksorozat tizenöt.-húsz forintért árusított kicsiny és kis példányszámban közreadott füzetei semmiképp nem szolgálhatták a föntebb megfogalmazott szándékot, holott régi igazság, hogy a jó műemléknek is elkel a hírverés. Entz Géza könyve tökéletesen megfelel ennek az igénynek, ugyanakkor a városképet meghatározó két építészeti emlékről írott munkájának mondandóját összefogja az is, hogy mai arculatukat Schulek Frigyes teremtő képzelete határozta meg. A Várhegy fölé emelt, eredetileg Máriának szentelt plébániatemplom tornya a XIII. század óta elég sokszor változtatta arculatát; tűzvészek, hadiesemények pusztították el, mecsetnek építették át, s csak a XIX. század végén megkezdett nagyszabású helyreállító munkával, Schulek Frigyes elgondolása nyomán vált olyanná, amilyennek ma látjuk. Entz Géza leírása és a szövegéhez mellékelt korabeli képek alapján szakember és laikus érdeklődő egyaránt jól követheti a templom történetét. A magyar középkorban betöltött rangját és annak művészettörténeti vonatkozásait már nagyrészt tisztázta a kutatás, noha jó lenne, ha a további munkálatok a jövőben újabb eredményeket hoznának. A királyi alapítású templomnak az ország szellemi életében, kivált Zsigmond és a Hunyadiak korában, központi szerepe volt, együttesen ezt sugallják az alaposabb régészeti és okleveles vizsgálatok. Arról is részletesen szól a könyv, milyen sorsa volt a templomnak a százötven éves török megszállás idején, s hogy Buda fölszabadításától a kiegyezésig miként tengette sanyarú életét. Újjászületését a Schulek Frigyes által vezetett 1874 és 1896 közötti helyreállításnak köszönheti. E munkálatok történeti hitelessége talán nem egészen felel meg a mai műemlékvédelem kívánalmainak, ám az akkori kutatás gazdag eredményeiről szólva Entz példásnak tartja Schulek ilyen irányú munkálkodását. S annak dokumentálását is, kiemelve például a szint alatti kutatások jelentőségét. Hangsúlyozza: „Schulek effajta tevékenységének úttörő voltát, helyes irányú kifejlesztését el kell ismerni." A ma háromhajós, álkereszthajós, csarnoktemplom belső architektúrájáról szóló leírásával Entz Géza arra is példát ad, hogyan kell ma élvezetesen, mindenki számára érthetően írni például az egyházi rendeltetésű építményekről, s egyáltalán az elvontabb építészeti fogalmakról. Schulek várbeli munkásságának mintegy ráadása volt a Halászbástya megtervezése és megépítése. Régészeti leletek és épületmaradványok híján romantikus képzeletével álmodta meg az egykori városfal helyén álló erődrendszert, amely fehér falaival nemcsak kiegészíti, de valójában meghatározza a budai városkép harmonikus arculatát. Entz Géza hiánypótló könyve nemcsak az idelátogatók olvasmánya és emléke lesz, de a Budapest-irodalmat is haszonnal gyarapítja. (Képzőművészeti Kiadó) K. K. 46