Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Dávid Géza: „...Sem az várast nem veték zsákmánra, sem senkit nem bántának...”

len közelében. Ekkor kezdett túlsúlyba kerülni a magyarság Budán. S ha az ismételt hatalomváltáskor az udvartartás és az elöljárók egy része elköltözött is, a városi tanács törökbarát csoportjának tagjai közül többen előtűnnek a továbbiakban is, sőt, olyat is ismerünk, aki török javadalombirtokot élvezett. A magyarok élére kinevezett főbíró, Werbőczy István, illetve több bíró, akit meghagytak hivatalában, a konszolidációt hivatott elősegíteni. KERESZTÉNYEK, ZSIDÓK, KIPTIK, MOHAMEDÁNOK A lakosság nemzetiségi és vallási megoszlásának, illetve számának bemutatásához a török források nyújtják a legjobb fogódzókat. Mintegy öt év elteltével elkészült az első részletes összeírás a Budai szandzsákról, s benne magáról az új beglerbégség központjáról, Budáról, a náhijeszékhelynek megtett Pestről, a városként számba vett Óbudáról és még több száz településről és pusztáról. További négy, 16. századi felvétel adatai maradtak fenn napjainkig: 1559-ből, 1562-ből, 1580-ból és 1590-ből. Ezek a török felmérések három csoportra osztották a lakosságot: keresztényekre, zsidókra és kiptikre. Közülük először a keresztényeket, azon belül a Várnegyed lakosságát sorolták fel. Az első két defter a korábbi, középkori utcarend szerint vette őket lajstromba. Az összeíró a középső, Olasz utcán (ma: Országház utca) indult el, elment egészen a város déli piacáig, a Szent György térig (ezt a részt is utcának titulálta — ma Dísz tér és Tárnok utca), majd a nyugat felé eső Mindszent utcát (ma: Úri utca) járta be, ennek végén ismét teret talált, amely a Szombathely nevet viselte (ma: Kapisztrán tér). Logikusan következett ezután a kelet felől párhuzamos rész, a Szent Pál utca és közvetlen folytatása az Ötvös utca (ma: Fortuna utca), végül a Zsidó utca (ma: Táncsics Mihály utca) keresztényeire került sor. Persze, minden városnegyedet mahallénak jelzett, noha ebben a kezdeti időszakban Budán még nem lehetett teljesen török rendszerben gondolkodni. E kerületek lakóinak névsorára tekintve szembe ötlik, hogy a Vár népessége talán soha nem volt ennyire egységesen magyar, mint ebben az időben: német családnévvel elvétve sem találkozunk. Természetesen már ekkor ott tartózkodott a várpalotában a korántsem egységes etnikumú, sok balkáni elemet magába szívott nagyszámú oszmán katonaság, némi polgári réteg kíséretében, de még nem vegyülve a magyarokkal. 1559 és 1562 között gyökeres változás következett be az összeírói gyakorlatban. Ettől kezdve a keresztény népesség egy tömbben szerepel a defterekben, s a név szerinti vizsgálat is azt mutatja, hogy az összeírok nem a korábbi utcarendben haladtak. A lényeg azonban az, hogy a magyarság változatlanul tovább élt a Várnegyedben, bár egy részük talán a falakon kívülre, a korábbi hatodik mahalléba, az addig is magyarok lakta Szent Péter mártír negyedbe (a mai Széna tér környéke) költözött. A második fő vallási közösséget a zsidók alkották. A Várban és a Vízivárosban volt egy-egy kisebb negyedük. Rítus szerint három ágazathoz tartoztak: szefárd, szír és askenázi közösségük különkülön zsinagógával bírt. Temetőjük a mai Hess András tér táján volt, több sírkövük került elő innen. Bár Szülejmán szultán egy részüket magával vitte, soraik hamar feltöltődtek. A harmadik vallási csoport, a kiptik azonosítása nehezebb. Nevük szinte kizárólag szláv jellegű, ezért leginkább balkáni ortodox elemeket sejtetnek. Másfelől a kipti szó egyik jelentése cigány, s ezzel rímelne egy 1598-ból származó megjelölés, amely a Víziváros egy részét „civitas cingarorum"-ként említi. Bonyolítja a helyzetet, hogy a kiptiket 1562-ben és 1590-ben egyáltalában nem írták össze, illetve, hogy közülük egyre többen felvették az iszlámot, s 1580-ig csaknem mindnyájan áttértek. Ugyanakkor vallásukat őrző rácoknak és más délszlávoknak is kellett lenniük Budán, ahol már a 16. században volt ortodox püspökség. Pravoszlav nevük dacára sem jöhetnek görögkeletiként számba a ragusai „latinoV', akiket éppen katolikus vallásuk különböztetett meg. Ők különleges elbánásban részesültek, ezért nem írták össze őket, ám kevesen voltak, és a 15 éves háború (1591-1606) idején végleg eltávoztak. Nyomokban görögök, majd a 17. században örmények megtelepedéséről is tudunk — velük zárul a budai nem mohamedánok köre. Miképpen alakult az egyes rétegek sorsa a számok tükrében? Bocsássuk rögtön előre: a rendelkezésre álló adatok csak megközelítő pontossággal értelmezhetők. Nincs könnyű dolga annak, aki tudni szeretné, mekkora ebben a korban az átlagos családnagyság, és hányan éltek egy fedél alatt, hogy aztán az összeírások adóegységeit ezekkel beszorozva, kiszámítsa az összlakosságot. Még az egyöntetű nemzetiségű és a hadak járásától megkímélt tájakon is nehézségekbe ütközik e szorzószámok meghatározása, hát még ott, ahol több ostromot kellett kiállni, ahonnan jelentős polgári lakosság távozott, s ahová vegyes etnikumú katonák, tisztségviselők és kereskedők költöztek, akiknek családi struktúrája is igen eltérő volt. A Budán összeírt három fő csoport családfőinek száma 1546 és 1590 között az alábbiak szerint alakult (Káldy-Nagy Gyula összegzése szerint): 1546 1559 1562 1580 1590 Keresztény 269 223 181 190 140 Zsidó 42 49 69 66 104 Kipti 49 59 70* 86 100* Összesen 360 331 320 342 344 * Becsült érték A felmérések esetleges hiányosságai ellenére, mely a kiptik vonatkozásában egyértelmű, jól látszanak az egyes népcsoportok arányaiban bekövetkezett változások. A keresztények jelentősen megfogyatkoztak (csaknem 50 százalékkal), a zsidók átmeneti visszaesés után gyorsan, a kiptik folyamatosan gyarapodtak. Ha a kimaradtakra és a mentesítettekre is gondolunk, és a családfők számát 8-10 fővel szorozzuk, Buda lajstromba vett népét 1546 körül 3200-4000 lélekre becsülhetjük, ami a század végéig mintegy 2800-3400-ra csökkent. A fogyást valószínűleg kiegyensúlyozta a mohamedánok számában bekövetkezett gyarapodás. Az említett defterekben nem tüntették fel sem a várvédő katonákat, sem az ő igényeik kielégítésére betelepülő más mohamedánokat. Csak feltételezhető, hogy ők is szívesen ütöttek tanyát a védettebb, biztonságosabb Várnegyedben. A házak egy része gazdát cserélt, ezt olyan adatok igazolják, mint például Szokollu Musztafa pasa 1570 utáni alapítványi irata, amelyből kiderül, hogy a pasának a Mátyás-templom tájékán 35, az egész Várnegyedben 50 háza volt. A magyarság térvesztését mutatja az is, hogy a 17. századra az utcák és kerületek elnevezését egységesen törökké változtatták, mégpedig saját fogalmaik szerint. S a városképen szörnyülködő nyugati utazók leírásaiból is egyre inkább mohamedán típusú település körvonalai bontakoznak ki. Gerlach 1573-ban, egy követjárás alkalmával, sárral betapasztott ablakú házakról emlékezik meg, s ez nem véletlen: a befelé élő mohamedán család az utcára csak piciny ablakokat szeret hagyni. (Az idelátogató és előítéletektől korántsem mentes nyugatiakkal szemben a törökök kedvelték és szépnek látták Budát: Vüdzsudi, a 17. századi költő Isztambul elé helyezte, Evlija Cselebi elragadtatott szavakkal dicsérte, egy, a századfordulón Adakaléban gyűjtött vers ismeretlen szerzője pedig megindultan emlékeztet a hajdani budai beglerbégség csodálatos központjára.) A mohamedán népelemek közül csak a készpénzzel fizetett katonákról maradtak fenn zsoldkimutatások. (E listák igazolják legjobban, hogy mily kevéssé voltak törökök az itt állomásozó egységek harcosai — mintegy háromnegyed részük tekinthető balkáni eredetűnek.) Eszerint 1543-ban 2965 katona őrizte a várat, de létszámuk 1549-ig 1898-ra, majd 1568-ig 1636-ra apadt. A fogyást bizonyára kiegyenlítették a berendezkedéssel, a hivatalok kiépülésével, de leginkább a kereskedés megélénkülésével betelepülő új „törö-35