Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Száz éve született Tóth Árpád

Orfeumi elégia A hídon Táncolt, s míg lomha csellók halkan s busán kisérték, Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban, S mélyen nyomja a vízre illatos, forró térdét... Körűi zajos szatócsnép vigadt, s csámcsogva majszolt, Arcukon a vasárnap kéjének zsíros fénye, Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre Szorítni a fejem s sírni egy hosszú jajszót: Ó, én finom csodákra sóvárgó árva lelkem! Hát így bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó Kacajok közt, didergőn, mint nyomorú vadorzó Vak és sáros bozótban, meddő és fájó lesben? Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában: Távoli s illanó káprázat a homályban, S csak annál iszonyúbb utána a sötétség... S szánnivalón, gyötrődve szorúlt össze az öklöm S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra, S ő rikító szoknyáit kurjantva csapta hátra, S a fülledt termen át vad taps újrázta dörgőn... Arany tó az égen Örülni, örülni de jó volna Lemenő nap aranytavának, Mely szétömlött amott a lombok Mögött az égen, s jobbra-balra Ringatják fejüket a vén fák, Beleegyező mozdulattal, Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van, Lemegy a nap, és így kell lenni, Elhúnyni, elmerülni szépen, Lemenő nap arany tavában Elsüllyedni fekete csendben. Óh, élet, élet ... ülök itt a Hegyoldali új játszótéren, A kisleányom karikázik, Csattog a bot vigan és fürgén Egy új, kis akaratos élet Bátor s tudatlan ritmusára, Szólnék utána, nem tudom mit: Becéző szót, korholó intést? Már ott nyargal az új játszótér Távoli sarkán, már nem is látom, S vad érzés üt meg: látom-e újra? Bús érzés üt meg: vagyok én még? Elmúlt az arany tó az égről, És egyszerre nagyon sötét lett. Andrássy út Kölyök-cicák, szunnyadva most a gyúlt nap Fényén, nyújtják így zsenge körmüket, Ahogy most a kedves, sunyi rügyek Görbén s lustán kis levelekké nyúlnak. A felhők fenn, míg halkan tovamúlnak, Mint némely halk fogat, mely a siket Fakockás úton lágy zajjal üget, Puhán, szelíden, vígan —, úgy vonúlnak ... Ennek az őszi napnak aranya Még a miénk; a budai hegyek, A hídon túl, nézd, mennybe szállanak, S a híd is úgy lebeg, Kitártán, a két égő part fölött, Mint végtelenbe készülő madár, Mely a búcsúzó lendület előtt A fényben még megáll, Acélfőnikszként, mozdulatlanúl, S mi, szárnyai közt, boldog utasok, Valószínűtlen tájról álmodunk, Hová röpítni fog. Óh, irreális, édes pillanat Ez itt a zúgó, vén folyam felett, Minthogyha most először állanék A híd ívén veled, És most keresném első hangjait A tóduló, de ki nem mondható Vad, ifjú szónak, melyből az dadog, Hogy élni, élni jó, S melyet mikorra elsóhajtana A reszkető és forró földi száj, Egy egész elmúlt élet hirdeti, Hogy élni, élni fáj. Jaj, máris .— látod? — húny a nap, nehéz Traverz-vasakká lomposúl a híd, S döglötten veti a két partra szét Bús főniksz-szárnyait. Az őszi napnak édes aranya Elsápad a hideg hegyek felett, S elejtjük ezt a drága percet is, Mint ág a levelet. Szigeti emlék Csókolóztam a Margitszigeten, Óh, drága, félszeg, régi eset, — Tanár úr voltam, lelkes és sovány, S egy kisdiákom meglesett. A diák most eg_y színház rendezője, A haja ritkúl. És tűnődve látom Rosszkedvén s vénlegény-tempóin, Mily messze lehet az én ifjúságom! De a szigeten ma sem mások a fák, S az édes légben valahogy ott maradt Sűrű arany napfénybe konzerválva A régi, boldog pillanat. S hiába volt sok rossz vihar, Kopár ősz s hulló szerelem —, Elcsöndesülve a lombok alatt, Ha utam néha arra terelem. Megbúvók a kedves padon, s mohó ajkamra messzi íz tolul, Mintha kedvenc befőttjét csemegézné, Újra gyerekké válva, egy ál-mogorva úr ...