Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Bertha Bulcsú: Az olajzöld teherautó

Atextilipar női szállásán karácsony hetében megváltozott az élet. Sokan utazni készültek, s a napokat számlálták, mint a gyerekek a forintokat, melyek a nagy ajándékvásárlási láz közepette véletlenül megmaradtak. December huszadikáig a KST-jét szinte mindenki elköltötte, s a szűk vasszekrények megteltek zizegő, ünnepi illatokat árasztó csomagokkal. Némelyik férfi kivette már a szabadságát, s esténként a tv-szobában várakozott a feleségére. A takarékosabb asszonyok úgy tervezték, hogy nem utaznak haza a falujukba, hanem a férjükkel elüldögélnek a klubban vagy valami kis közeli vendéglőben, s az éjszakát mindegyikük a maga vállalati szállásán tölti, mint rendesen. BERTHA BULCSU Az olajzöld teherautó Besnyő Mária nem irtózott a munkásszállástól, hiszen olcsó volt, fűtésre, világításra, meleg vízre soha nem fogyott a pénze, de a karácsonyt azért máshol kívánta eltölteni. Kis fenyőfát vásárolt, üvegdíszeket, csillagszórót, szaloncukrot, gyertyákat, Gézának nyakkendőt és egy irattárcát. Eleimet is vett, főleg füstölt sonkát, tormát, mert Géza a húsételeket szerette. Esténként a portán didergett, és kitartóan várta Árki Gézát. Az idősebb nők már élcelődtek vele: ,,A sofőr Géza alighanem talált magának egy melegebb macskát... Hóvihar, miegymás... Átfáznak ám a sofőrök..." — Besnyő Mária csak nevetett a megjegyzéseken, belsejét egy novemberi mondatocska melengette. Árki Géza ugyan akkor is sietett valahová, de nevetett és utánaszólt a teherautó ablakából: „Na, Mari, az idei karácsonyt együtt töltjük..." — Árki Géza magas, szőke férfi volt, harmincöt körüli, de néha negyvennek látszott. Az overallját maga mosta, vasalta, tiszta, kék munkaruhájában nem is sofőrnek hatott, hanem repülőtisztnek. A beszédje egy kicsit durva volt, de ha némán, mosolyogva megállt, mindenki azt hitte, hogy finom ember, nem is sofőr, hanem művezető vagy mérnökféle. Besnyő Mária öt éve szeretett bele, s azóta nem járt haza a szüleihez, a hétvégéket, sokszor még az ünnepeket is Árki Gézával töltötte. Árki Géza nyolc napja eltűnt. Elnyelték a hófödte utak, a jég alatt szunnyadó messzi falvak vagy kisvárosok. Besnyő Mária mindennap ötször-hatszor meghallgatta a hójelentést, s csak éjszaka sírt egy keveset a takarója alatt. December huszonharmadikán délután a gondnoknő bekopogott hozzá: — Mari!... Itt a sofőr Géza! Besnyő Mária boldogan felugrott az ágyáról, magára kapta a télikabátját, aztán az óriási sportszatyorral és az aprócska karácsonyfával végigrohant a folyosón. A teherautó az árkon túl hatalmas, olajzöld várként állt a hóban, és biztonságot, nyugalmat sugárzott maga köré. Árki Géza mellette állt, és éppen az ajtót készült bezárni. — Mit izgultam miattad! — kiabálta a lány, aztán a sportszatyrot és a karácsonyfát belökte a teherautó ajtaján. Árki Géza meghökkent, zavartan bámult a lányra. Besnyő Mária megcsókolta, aztán a fejéhez kapott: — Úristen! A te szo" <*• I vAs-.'v'iar" bádnak nincs is kéménye — mondta, és visszarohant a munkásszállásra. Néhány pillanat múlva egy hősugárzóval bukkant fel újra, a zsinórt maga után húzta a hóban, és futás közben igyekezett a kezére tekerni. — Ez a hősugárzó és ez az egész dolog... — Majd mindent megmagyarázunk a háziasszonyodnak — mondta Besnyő Mária, és beszállt HBHBÜI^HHHBHH^H a vezetőfülkébe. A sofőr is beszállt, bevágta az ajtót és komoran várakozott. — Na, indítsd már el... — biztatta a lány. — Úgy parkolódsz itt... Mintha... Meg kellett volna beszélnünk, hogy... — Édes Géza, azt mondtad, hogy a karácsonyt együtt töltjük. Ledobjuk nálad a cuccokat, aztán majd megbeszélünk mindent... Ha menned kell még, akkor majd este megbeszéljük... Árki Géza egy sima mondatot készítgetett a nyelve alatt: „Fuvarban vagyok... Végig fuvarban vagyok, és..." De mást mondott. Amikor megszólalt, maga is meglepődött: — Mari, én megnősülök... A lány három percig várt, de lehet, hogy tovább is. Hiába várt. A rövid, kurta mondat után semmi sem következett. Kinyögött ő is valamit: — Hogyan... Hát... — Meg kell értened... — Nekem?... Kit veszel el? — Én téged mindig becsültelek, és... — Becsültél, és? — A hóban... Most, hogy elakadtam a hóban. Az egyik faluban... Náluk kaptam szállást... Öt napig vártam, hogy a rakományt kiássák... És egyedüli lány... És... — Megszeretted? — Nem lehet örökké így élni... Harmincöt elmúltam... 32