Budapest, 1986. (24. évfolyam)

4. szám április - Száz éve született Tóth Árpád

LEGSZŰKEBB HAZÁM ,,Óh, élet, élet ... ülök itt a Hegyoldali új játszótéren, A kisleányom karikázik" (Tóth Árpád: Arany tó az égen) SZÁZ ÉVE SZÜLETETT TÓTH ÁRPÁD „A hegyoldali új játszótér a Bécsi kapu tér és a Lovas út (ma Sziklai Sándor út) sarkán volt. Mi kisparknak neveztük, s bár megszokott várbeli sétahelyeinkkel szépségben nem vetekedhetett, újdonsága, „modernsége" miatt tetszett nekünk. Messzebbre sétálni akkor már úgysem tudott apám. 1928 nyarán fokozott erővel támadt rá a betegség... Orvosa ezúttal már nem is küldte a Tátrába. Budán, a Mártonhegyi Szanatóriumban (a mai Tamási Áron utcában, akkor Tamás utca 22. alatt) kúrázott június 9-től július 20-ig. Hazatérése után a szerkesztőségbe be sem ment többet. Otthon még írogatott egy keveset, velem is ki-kiballagott olykor a Bástyára s a kisparkba, aztán már annyi ereje sem volt, hogy elhagyja a lakást." (Tóth Eszter: Emlékeim Tóth Árpádról) Aquincumi korcsmában Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort, Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas, Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass, Hadd ülök csöndesen magányos úri tort! Ülj mellém és kocints, apró germán szemed Mélyén a kék ravaszság szelíden húnyjon el, Ős testvér, méla sváb — nem érzed? — sírni kell! Aquincum sok köve, nézd, minket is temet! Kocints, igyunk! — kire? — kocints a régi, holt Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt. Oh, más táj van-e még, ahol így tud a rest Aranynap haldokolni s hanyatlani dicsőség? Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét Ölelte komoran az aquincumi est? Kocints közülük egyre, egy barna, halk lovasra: Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat, S nem tudta mért: szivére reálehelt a bánat, Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra. Körűi sátorkúpok keltek a köveken, Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján — Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván, S az a setét lovas tán ősöm volt nekem ... Kocints, vén sváb! — ragyog az aquincumi este, Hanyatló napba néz hanyatló nép fia, Igyunk, örök sor ez, örök komédia, Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse... Kocints ... a bús kupát hajtsuk fel még vigan, Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra, Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan ... Körúti hajnal Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a boltok, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék, Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja: Minden üvegre száz napocska hullt, S az aszfalt szennyén szerteszét gurúlt A Végtelen Fény milliom karátja. Bűvölten állt az utca. Egy sovány Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggeteg és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága. A Fénynek földi hang még nem felelt, Csak a színek víg pacsirtái zengtek: Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdúlt ki a térre: Nappal lett, indúlt a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére... 30