Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Seszták Ágnes: Eszünk-iszunk, vígan vagyunk

Eszünk-iszunk, vígan vagyunk — Ezt még nem találtuk ki? — Nézze, a turistát vonzza a főváros szépsége vagy a gyógyvizek, és bizalommal van az ország iránt a kiegyensúlyozott politika, a közbiztonság és a megfelelő ellátás miatt. Sokakat érdekel még ma is a „pusztaromantika", de azért lassan eljár az idő a csárdás-fokos propaganda fölött. Mit kínálunk helyette? Vannak igényesebb programjaink — igényesebb turistáknak, ezeket azonban még nem tudjuk megfelelően eladni. Olyasmit kell ajánlanunk, ami érték, ami érdekes és jellemző Magyarországra, amiért érdemes hozzánk utazni. És még egy lényeges dolog: ha ígérünk valamit, azt illik betartani. Ha lakodalmasról beszéltünk, akkor az igazi lakodalmas legyen, ha folklór programról, akkor valóban tehetséges, felkészült együttesek műsorára vigyük el a turistákat. Marencich Ottónak, a Hungáriaszálló egykori vezérigazgatójának intelmei ma is érvényesek: „A vendégek többsége nemcsak a berendezésről ítéli meg az üzemet, hanem arról az előzékenységről is, amelyet iránta tanúsítani iparkodunk...". Udvarias kiszolgálás, kényelmes szobák, kellemes légkör — ez az, amit a szállodák kínálhatnak. Emellett, persze, ahogy annak idején a Magyar Király az óriás mutogatásával, a mai hotelek is gondolnak a vendég szórakoztatására. Igaz, a nagyra nőtt ifjú generáció miatt ma már nem szenzáció egy óriás, de híre mehet egy jó műsornak a bárban, egy kellemes kávéháznak a földszinten. Uszoda, szauna máshol is van, de ha nálunk nem talál ezzel felszerelt szállót a vendég, esetleg csalódik. A gyógyvíz és a színvonalas vízgyógyászat azonban már Budapestre jellemző, világhírű szolgáltatás. Újdonságnak számít a kongresszusi turizmus, különösen most, hogy megépült a fővárosban a jól felszerelt kongresszusi terem. — Nehéz kimutatni a kongresszusi terem jövedelmezőségét — mondja Somogyi Jenő —, mert ez olyan szolgáltatás, mint az autópálya. Vagyis vendégeket hoz az országba. S ezek a vendégek költenek, szállodát bérelnek, étkeznek, vásárolnak — itthagyják a pénzüket. A kongresszusi terem iránt már idén nagy az igény, nagyobb, mint amit az első évtől vártunk. Apropó, kongresszus. Végezetül illik utalni egy eseményre, amely jelzi, hogy a magyar szállodaipar valóban jó hírnévnek örvend. 1986-ban Budapesten tartja soron következő kongresszusát a Nemzetközi Szálloda Szövetség. A szakma nemzetközi hírű képviselői jönnek el Budapestre. VÖLGYI VERA Mi, magyarok — és ez nem biztos, hogy dicsőség — mértéktelenül sokat és mérhetetlenül korszerűtlenül eszünk. Még össze is kacsintunk: koleszterin? vércukor? Töltött káposzta és bableves füstölt oldalassal. Mmmm! Pörkölt lángoló lében, kilós vekni szafttal! Szívesen dicsekszünk világhíres konyhánkkal, több Oscar-díjas szakácsunk van, mint a környéken bárkinek, s csak akkor jövünk zavarba, ha a nyugatnémet vagy a holland vendég az első kanál halászlétől lefordul a székről. — Micsoda kákabélű népek! Nekünk ez meg sem kottyan, mi kanálszám esszük a paprikát, és centi vastagon borsozzuk az erőlevest. Vendéglátó szokásainkban addig tartotta a hegemóniát a pörköltgulyás-töltött káposzta szentháromság, amíg tetemesen meg nem nőtt az idegenforgalom. Akkor a szakembereknek rá kellett jönniök, hogy a külföldi vendégek többsége csak egyszer kóstolja meg a paprikás csirkét. Utána szeretne visszatérni a roston sült bordájához, dresszingeit salátakörettel. Ebben a városban lehet húsz forintért ebédelni, de ötszáz forintot is meg lehet „enni". — Pontosan erre törekszünk — mondja a legfőbb hivatal illetékese. Amióta feltaláltuk a Kolumbusz tojását, az érdekeltséget, azóta megmozdult valami. Mára versenyezhet egymással a szerződéses, a bérletes, az egyszerűsített jövedelemérdekeltségű üzlet. Sőt, jelentős lépésnek tartom, hogy a termelőüzem, a hidegkonyha, a cukrászat is errefelé tart. — Ön szerint, aki éhes, rövid időn belül jóllakhat a város bármelyik pontján? — Igen. Bár a külső kerületeket nem mondanám biztosra, de ott sem kell órákat villamosozni egy tál ételért. — Hol ehet a kevéspénzű turista? — A legalsó lépcsőfok a közért és a hentes. Látom, elcsodálkozik, de biztatjuk a közérteket, ha kis mennyiségben is, de próbálkozzanak kolbászsütéssel és meleg ital árusításával. Igen jót tesznek azzal, aki keresztülrobog a városon, és nincs ideje leülni, csomagoltathat valami ételt, elfogyaszthatja vezetés közben. — A következő lépcsőfokon vannak, gondolom, a bódés, pavilonos árusítóhelyek. — Igen. — Már pedzette néhány kollégám, hogy bódéváros leszünk, hiszen gomba gyorsasággal nőnek ki a földből a Mix-Grill, Brill-grill, Mac-Paru és még a jóisten tudja, milyen nevű, árusítóbódék. Választékuk kicsi, de folyamatos ellátást nyújtanak. Állandóan sor kígyózik az Urániával szemben lévő Mix-Grill előtt: hamburger, cheeseburger, rántott csirke, sült krumpli, hot dog kapható. És szörpök. A tulajt nem lehet fellelni. A mamája azt tanácsolja, hogy reggel fél nyolcra menjek, ha hajnalban kelő fiát látni akarom, nyolcig a bódéban található. — Vendéglátós volt a fiam, mielőtt önállósította magát. Egy este hazaállított valami szörnyűségesen otromba, hegyes vassal. Már aludtam, de felrázott: — Mama, nézd meg ezt a szerkezetet, ezzel fogom megreformálni a közétkeztetést. Csak néztem azt a marhaságot, majd legyintettem, és fejemre húztam a takarót. Ez a valami volt a kiflisütő, ebből nőtt ki az összes hot dogos. De — folytatja a hölgy — a fiamat már ez sem érdekli igazán. Megvan az üzlet, a forgalomra se lehet panasz, de most másban töri a fejét. A kiszolgálófiú megkínál egy citromszörppel. Sok ideje nincs. Balról tornyosulnak a rántott csirkecombok, jobbra a nyerskrumplihegyek, amott a grillsütő, emitt a szöszös üvegek. Serceg az olaj, és az éhes népség feltartóztathatatlanul sorolja vágyait: krumplit, hamburgert, csirkét kérik. És a fiúnak mintha nyolc keze volna. Csillogóvillogó rend és tisztaság a tenyérnyi pavilonban, állandó hideg-meleg víz, nagy hűtőszekrények. Hogyisne! A Köjál lesben áll. Fél méterrel odébb a palacsintás, amikor kezdte, csuda finom amerikai fánkot árult, például vaníliakrémmel. Mostanra eltűnt. Fánk éppen úgy nincs, mint forró tea, de az máshol sincs. Isszuk a csípős, szénsavas üdítőket, amelyek nem erősítik fel az étel ízét, hanem lemossák erőszakos aromájukkal. Hamburger itt, ott, mindenütt. A hot dogról sohasem gondoltam volna, hogy valaha is befut Magyarországon. Az egyik szakember szerint azért csinált mindkét étel ilyen káprázatos karriert, mert meglódult az idegenforgalmunk. Pedig leteszem a nagyesküt, hogy amit itt, nálunk árulnak e két étel címén, az valami elképesztő átverés. Hogy néz ki Párizsban egy hot dog? Először is a belezett kiflit megpirítják. Aztán gyönyörűen megsütik a becakkozott virslit. Utána hosszában kettészelik a kiflit, és a belehelyezett virslit végigkenik finom borsos mustárral. Nálunk? Gusztustalan fazekakban mosogatóié-színű vízben áznak a löttyedt, műanyagba töltött virslik, amit azonmód vizesen beletuszkolnak a soha át nem sütött kifli lyukába, majd rácsapnak egy kanál százszorosra hígított mustárt. Nem drága. Viszont rossz. Egyetlen helyen, a Tanács körúton sütötték meg évekkel ezelőtt a virslit, azóta már ott sem. Ellenérv: így is megeszik. A hamburger? Ne cifrázzuk, nem készül marhahúsból, nem teszik szabványcipóba, és nincs hozzá szabvány köret. McDonald a haját tépné, ha egyszer magyar hamburgert enne. Nem szólva arról, 7