Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Seszták Ágnes: Eszünk-iszunk, vígan vagyunk

IDEGENFORGALOM JELEN ÉS JÖVŐ IDŐBEN hogy egyes helyeken azt hiszik, ha vastag az áru, többnek látszik, megtömik hát hordóskáposztával, hagymával, csak úgy folyik belőle a sok kellék. — A kritika jogos — mondja a főhatóság illetékese. — Nemcsak az a baj, hogy ezek esetleg ízetlen ételek, hanem az, hogy úgy hívják őket, ahogy nem szabadna. Ha azt írnák ki, hogy fasírt zsemlében, lila hagymával, nem lenne semmi baj. Vagy azt írnák ki, hogy vizes virsli lyukas kifliben, teljesen rendben lenne. Bitorolnak egy nevet, minő­ség nélkül. Erősködünk, hogy szabványosítsuk a hamburgert meg a „forró kutyát", de nálunk a szabványosítás az ötvenes éveket idézi: hogyisne, hogy minden me­gint egyforma legyen. Sokan nem értik meg, hogy McDonaldnak ép­pen ez a varázsa. Van ám minálunk is szabványét­terem. Mire e lap az olvasó kezébe kerül, megnyílt a Várban a Krump­lis Fáni nevű üzletlánc első Fánija. A Szentlőrinci Állami Gazdaság krumplipelyhére alapozva, 160 millió forintos beruházással. Itt az összes étel krumplival vagy krump­liadalékkal készül. A salátában krumpli van, a meggykrémlevest krumplipehellyel sűrítik, a húséte­leket, kroketteket szintén krumpli­val dúsítják. Eldobható csomago­lásban, utcán át lehet venni a ha­sábburgonyát, lángost, levest. A legdrágább étel a bélszín lesz: 80 forint, körettel együtt. A Krumplis Fánit láncétteremnek tervezték, egységes árakkal, egységes válasz­tékkal és berendezéssel. — És bíznak a sikerben? — Bízhatunk? — kérdezi az üze­meltető vállalat osztályvezetője. — Maguknak fogalmuk sincs róla, milyen nehéz megszervezni egy ilyen hálózatot. És mi van, ha aka­dozik az alapanyag-ellátás? Mi van, ha az alkalmazott nem teszi fel az egyenkötényt, egyensapkát? Mi történik, ha késnek a hússzállí­tók? Mi van, ha... Micsoda igazság rejlik e szavak­ban. Itt van például a City Grill. Ugye a televízió gusztusos, jó rek­lámmal adja tudtul: A City Grill várja önt. Rögzített árak, rögzített választék, egységes környezet. Nos. A kiszolgálón nincs sapka, nincs előtte kötény. A gyönyörű, formatervezett fedett műanyage­dényt kettétépik. Takarékoskod­nak vele. Egyik felébe teszik a krumplit, a másikba a kolbászt. Háromféle üdítő helyett csak két­féle van, azt sem lezárt pohárban adják, szalmaszállal, hanem anél­kül, papírpohárban. — Ez csalás! — sírta el magát hatéves fiúgyermekem, és könnyei a különben kifogástalan city­kolbászra potyogtak. Igaz, péksü­temény hetekkel ezelőtt sem volt, hamburgercipót adnak helyette. — Sajnos — mérgelődik a belvá­rosi vendéglátó vállalat osztályve­zetője —, ez mind tökéletesen igaz, de nyugodjon meg, mi már ott tar­tunk, hogy aki ilyet csinál, levált­juk. Tudja, mitől függ ma egy üz­let sikere? A vezetőtől és a szakács­tól. Ha a vezető és a szakács egyet húz, a személyzet is velük muzsi­kál. Nézzen csak körül az étter­mekben! A City Grill ilyen lesz — ígérik. Ötöt nyit rövid időn belül a Belvá­rosi Vendéglátó Vállalat. — Megéri? — Nézze, a Belváros szem előtt van. Akár belföldi a turista, akár külföldi, itt és a Várban biztosan megfordul. Muszáj olyan gyorski­szolgáló hálózatot üzemeltetnünk, ami árban megfelel a kispénzű em­bereknek. Lesz City Grill a Váci ut­cai Taverna-szállóban és a Márka étteremben, a Nyugati tőszomszéd­ságában. A külföldiek egy része nem önkiszolgáló vagy gyorski­szolgáló étteremben eszik. Szíve­sebben ül be egy csöndes helyre, hogy nyugodtan elmélázhasson az étlap fölött. — Az az én legnagyobb bána­tom — mondja a főhatóság illeté­kese —, hogy Budapesten nincs e­lég középkategóriájú kisvendéglő. Nézzen szét alaposan. Éttermeink java része inkább lovardára emlé­keztet. Átépítésükre nincs pénz, a vezetőség törheti a fejét, hogyan lehetne megosztani ezeket a ménkű nagy tereket. A szerződések meg­hirdetésekor ezek kelnek el legutol­jára. — Mondjon egy középkategóri­ájú vendéglőt! — Isten ments, azt hinnék, hogy reklámot csinálok nekik! Egy szép vasárnapon kirándulás­ból jövet megszavaztuk Náncsi né­nit. Ez a vendéglő Buda csücské­ben van. Kétszer egymásután néz­tek ott ablaküvegnek bennünket. Kétszer egymásután tessékeltek ki finoman, hogy nincs asztal. Nem így a Dunakorzóban, ahol ugyan szintén sor kígyózik a ruhatárnál, de a fogadtatás eleganciája feledte­ti a várakozást. — Azonnal szorí­tunk helyet, kérem — és valóban. Öt-tíz perc múltán mindig akad üres hely. A választék széles, a ki­szolgálás gyors. Mi kell még egy meggyötört vendégnek? Másik utunk a Várba vezetett. Sok kellemes órát töltöttem annak idején a Fekete Hollóban. (Hallot­tam, most éppen tatarozzák.) Nos, a fogadtatás kitűnő volt. A kabá­tot lesegítették, a széket lefújták. A kínálat bőséges volt. A berende­zés meghitt. A kiszolgálás pontos, udvarias. E sorok írója nem tartja magát nagyétkűnek, de egy ven­déglői fogással mostanában meg tud birkózni. A Fekete Holló azon­ban kifogott rajta. — Miből származik a haszon ? — Figyelje csak meg — mondja a főhatóság illetékese —, nagy gar­ral megnyit egy étkezőhely. Eleinte árul fűt-fát, teát, fánkot, oldalast, pogácsát, meleg levest, ezt-azt. El­telik néhány hónap, s a minimális erőfeszítést is igénylő ételek eltűn­nek az ártábláról. És mi marad? Na mi? A lángos és a palacsinta, a semmi befektetést és hozzáértést nem igénylő tészta és kolbász. Mindkettőt könnyedén el lehet ké­szíteni. S igen jó áron el lehet adni. Persze, ehhez a fogyasztó igényte­lensége is szükséges. Szaladó kül­földi, utcán harapó bennszülött. — Igénytelen a fogyasztó? — Az isten tudja — mondja a KISOSZ osztályvezetője —. Az biztos, hogy legutolsósorban hagy­ja ott azért az éttermet, mert pecsé­tes az abrosz, rozoga a szék Iába és mocskos a függöny. Sokszor kér­nek engedélyt kávézóra, teázóra, ilyen-olyan büfére. A legfőbb érv mindig ugyanaz: fontos lakossági és idegenforgalmi igényt elégítünk ki, de adjanak szeszárusítási enge­délyt. Ahogy a teázóban vagy a bü­fében kibontják az első karton kő­bányait, ki lehetne tenni a kocsma­cégért. — Miért engedélyezik ezt? — Hogy miért engedjük? A rán­tott szeletet panírozni, sütni, tálal­ni kell. A haszna minimális. A sö­rösüveget csak ki kell nyitni. Ter­mészetesen a helyzet nem ilyen sö­tét: menjenek el a Broadway sör­bárba vagy a várbeli Pierotte kávé­zóba, meglátják, nem mindenki az italból akar megélni. — Melyik ma a legfelkapottabb belvárosi étterem? — Természetesen a Százéves és a Mátyás-pince — kapom a választ. A Százéves a példa rá, hogy a jó hangulat és az intimitás mekkora vonzerő. Állandóan sorban állnak a külföldiek az asztalokért, pedig az étterem árai már akkor drágák voltak, amikor az Intercontinentalt még csak alapozták. A budai olda­lon a Citadella vezet. Szoros elszá­molásban üzemel, és aki ide beté­ved, kapkodhatja a fejét: Kolo­niál-, Lovag-, Krúdy-, Zöld Ász, Három Majom, Magyaros-terem — és a Pokolkonyha-terem várja azokat, akik kerül, amibe kerül alapon, gyönyörű helyen, gyönyö­rű kilátás mellett akarnak jóllakni. Vigyük el ide külföldi és vidéki ba­rátainkat. A konyha is méltó a hely szelleméhez. Azt mondják, hogy a cukrásza­ink minden világversenyen az el­sők. És ez igaz is. A Gerbeaud cuk­rászatának vezetője minden létező versenyről elhozza a nagydíjat. — Hogy lehet az, hogy cukrász­da és presszó annyi van, összeszá­molni sem lehet, de mindegyikben ugyanaz a sütemény kapható, és mind émelyítően ragad a vajkrém­től? — Kézit csókolom, nálunk itt, a Gerbeaud-ban ilyen nincs. De tu­dom a választ. A cukor és a vaj mennyisége adja az árkalkuláció alapját. Azért sok a vajkrém, mert magasabb lehet az ár? Sok a cu­kor? Szintén. Ha körülnéz nálunk, nem négy, hanem százhúszféle sü­teményt lát. Szétnéztünk. A megújult Ger­beaud-ban alig lehet magyar szót hallani. Az aranycirádák, nagy függönyök, márványasztalkák azt sugallják: itt megállt az idő. Még mindig Gerbeaud mester vezényel a konyhában a habüstök és gőzölgő krémek fölé hajolva. Aztán, ha le­ereszkedünk a termelőüzembe, lát­juk, fiatal, csinos fiúk nyújtják a tésztát, fityulás lányok gázláng fö­lött cukorkígyókat tekergetnek. — Mit ajánl mára? — Tizenkétféle fagylaltot, pu­dingot, málnás, vaníliás parfét és süteményeket, hogy ne panaszkod­jon, sárga krémmel lágyított, tej­színhabbal, lazított gyümölcstor­tát. Uzsonnára pedig habos kávét francia brióssal. — És ha gyenge a gyomrom ? — Kifejezetten kímélő tortánk a Kardinális-szelet. — A Gerbeaud állandóan üze­mel? — Ahogy mondja, az év 365 napján termelünk. A név kötelez. A Gerbaud-ban 12 féle fagylalt 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom