Budapest, 1985. (23. évfolyam)

3. szám február - Zoltai Judit: A pedagógia műhelye: a Fazék

A pegagógia műhelye: a Fazék sére, magasabb és nemesebb törekvéseinek kielégítésére." Jelentőségét bizonyítja, hogy 1912 után nem alkalmaztak a fővárosban olyan kezdő tanítót, aki a Pedagógiai Szeminárium egyéves tanfolyamát nem végezte el. A már működő tanárok továbbképzését is számos tanfolyam szolgálta, ezeket komplex programmal, nagy körültekintéssel szervezték a leghaladóbb pedagógiai törekvések szellemében. Már az első évek megmutatták: az intézmény legfőbb törekvése a megcsontosodott magyar közoktatás megújítása. 1919-ben itt dolgozták ki a Tanácsköztársaság reformtanterveit. Hogy egészen pontosak legyünk: a nagy történelmi fordulóra már készen is voltak azok. Az egykori kulturális népbiztos, Lukács György elismerően állapítja meg 1969-es visszaemlékezésében, hogy nem volt a magyar kultúrának olyan ágazata, ahol nem lettek volna készen 1919-re a reformjavaslatok; ezek tették lehetővé „a reforméhes forradalmi rétegek bekerülését a Kulturális Népbiztosság vezetésébe". Nem véletlen, hogy egyéb okok mellett, melyekre itt még utalni sincs mód, ez is közrejátszott a magyar pedagógusoknak, elsősorban a tanítóknak az „új világ", a Tanácsköztársaság melletti kiállásában. A proletárdiktatúra, mely megszilárdulását egy egész Európát elárasztó forradalmi hullámtól remélte, végrehajtásra készen vette át „azt az oktatási reformtervet, amely a nyolcosztályos alapiskola, a négyosztályos középiskola és az egyetem tagozódásában jelentkezett." Bár a Horthy-korszakban nem valósították meg a tervezett demokratikus reformokat, a nyolc évfolyamos alsó fokú oktatás bevezetésére vonatkozó törvényt, a Fővárosi Pedagógiai Szeminárium lelkes tanárai nem adták fel a küzdelmet, tovább folytatták a munkát az új szemléletű oktatás, a korszerű módszerek kialakítása, elterjesztése érdekében. Ezt az iskolát létrejötte óta az „élet zengi be". Életszeretetből, hivatástudatból legszebben talán negyven évvel ezelőtt vizsgázott, 1945. február 8-án, amikor még folyt a harc a főváros teljes felszabadításáért, az épület két földszinti termében megkezdődött az óvodai és az iskolai napközis foglalkozás. A romokat az iskola pincéjébe menekült tanárok takarították el, s fűtenivalóért is ők kilincseltek a szerencsésebb szomszéd iskolákban, amelyeknek szénkészletéből maradt valami. (Azt talán meg sem kell jegyeznem, hogy ők is hozták el a tűzrevalót alkalmi targoncákon...). Márciusban pedig — bár részlegesen — megkezdték a tanítást is. A fordulat éve után ismét nehéz idők következtek az évenként átkeresztelt, „pedológia" vádjával feloszlatott, majd újraszervezett, egyre-másra megváltoztatott „profilú" intézmény számára. A gyakran cserélődő névtáblák és többé-kevésbé végiggondolt koncepciók idején a gyakorló iskola jelentette a folyamatosságot az őrzésre érdemes hagyományok ápolásában csakúgy, mint az újat teremtésben. Az ellentmondásokkal terhes kor levegőjét, az akkori tanárok és diákok képét egy szépirodalmi mű őrzi: Szabó Magda Mondják meg Zsófikának című regénye. (S egy ebben az iskolában forgatott film, a Vörös tinta, főszerepében a felejthetetlen Timár Józseffel.) 1960-ban a gyakorló iskola kiegészült, munkája kiteljesedett: hozzácsatolták, majd a Horváth Mihály téri épületbe költöztették a Fazekas Mihály Gimnáziumot. Az így tizenkét évfolyamossá vált iskola szerencsés pillanatban született: a megújuló magyar pedagógiai élet és az ismét magára találó pedagógustovábbképző — ma már újra Fővárosi Pedagógiai Intézet — felvirágzásának idején. Húsz év alatt az egész ország megismerte a nevét, számon tartja eredményeit, sikereit. Jelen van mindenütt: matematikai olimpiákon, rádiós vetélkedőn, tanulmányi versenyek döntőjében és gyermekrajz-kiállításokon. Énekkara egy évtizeden át köszöntötte a Himnusz hangjaival az országot újév első perceiben a képernyőről. Titka, ha van, az a rejtett atmoszféra, mely tanárt és tanulót szüntelen képzésre, önképzésre sarkall. Azt hiszem, ezek között a falak között a „Meg kellene próbálni..." kezdetű töprengések a leggyakoribbak. Ma évente huszonnyolc osztály, közel ezer tanuló jár az öreg épületbe. Jönnek már reggel hétkor („nulladik" órára), és maradnak késő délutánig, ha nem estig, énekkaron, szakkörön, úttörő- vagy KISZ-foglalkozáson, újabban nemritkán délutáni bemutató órákon is. S megesik, hogy a bemutató tanításokon több a tanár, mint a gyerek; a sűrű tantervi változások, hiányzó tankönyvek idején jegyzetelték már az órán látottakat a nyitott ajtóból is. A pedagógusok körében eseménynek számít egyegy bemutató, amelyről napokig, olykor hetekig vitázni, beszélni lehet. És mindig elkelne még néhány szék, még egy kis hely, még egy terem... És tornáznak a lépcsőházban, s a tornateremben van a szalagavató bál, ha egyszer a díszterem kicsi; a könyvtárban évek óta le kell szedni a könyvek külső borítóját, mert az is helyet foglal, viszont van 40 ezer kötetnyi könyv, köztük becses könyvészeti ritkaságok is; és nincs ugyan klubhelyiség, de van nyelvi labor, s a négy gyakorlati oktatóterem kialakítását — elsőként az országban — még Nagy László híres munkaiskola-programjában kezdték, van továbbá terrárium a biológiai előadó mellett és újabban számítógép — és ki tudná előszámlálni, mi minden még. És mindenütt nyüzsgés, kísérletező kedv, alkotó munka. És az iskolát már régóta csak úgy emlegetik országszerte: a „Fazék." ZOLTAI JUDIT