Budapest, 1985. (23. évfolyam)

12. szám november - Rege Sándor: Egy ház halála

EGY HÁZ HALÁLA Földszintjén hajdan szalámiüzem működött, tartozott hozzá húsüzlet is. Az épület hátsó részében két kocsinak kocsiszín, istálló, takarmányraktár, valamint szoba-konyhás kocsislakás. A pincében két jégverem tíz centiméteres parafabéléssel, valamint anyag-, szerszám-, bélraktár. Mégis ezüstművesek házaként ismerték. Részben ők, részben gazdag kereskedők lakták jó ideig a felszabadulás előtt. Egy időben a hírhedt ezüstműves cég, a Scheidl AG volt a ház tulajdonosa. Rövid idő alatt gazdagodott meg a cég, mint utóbb kipattant, s botrányt kavart, némi mesterkedéssel. A corpus delicti az ezüstművesek oltára, az olvasztókemence volt. A beolvasztásra szánt törtaranyat belehelyezték, s annak érintetlenül, tömbbe olvadva kellett volna előkerülnie. Csakhogy Scheidl kemencéjébe hátulról is be lehetett jutni, így hát az aranytömb némileg megdézsmálva került elő, abban a reményben, hogy a bűn örökre titokban marad. Amikor 1935 júniusában fölszámolták a húsüzemet, az épület tulajdonosa a Corvin Általános Biztosító Rt. volt. Megmaradt a mészárszék, és egy fűszerüzletet nyitottak. Később az Első Magyar Biztosító Társaság vette át a házat, övék volt az államosításkor is. Ekkoriban húztak rá még egy emeletet. Ebben az időben találkozott a ház és az én egyesztendős „történelmem'. * A ház része volt a gettónak. Családok százait zsúfolták benne össze, kapuján csillag jelölte, hogy kitaszítottak élnek ott. Míg el nem jött a felszabadulás 1945. január 17-én. A nevezetes dátumra egyre kevesebb az emlékező. Sokan kivándoroltak, mások az azóta eltelt negyven év alatt elköltöztek, ki a főváros más vidékére, ki Kharón ladikján. Pedig azok az emlékezetes napok sem múltak el nyomtalanul. A kapu uiani alagút végén, ahol három lépcsőfok vezetett a lift előterébe, napokig álldogált egy alak, mint aki vár még valamit az élőktől, pedig csak az utolsó útra várt, elhagyatva, ismeretlenül. Nem zavart senkit. Ahogy a Nagydiófa utcai kalapos sem, aki két hétig lógott a házzal szembeni kirakatában. Üzletét kifosztották, élete tönkrement, bánatában fölakasztotta magát. Senkinek nem jutott eszébe levágni onnan. A borzalmakba belefásult embereket nem a halottak, inkább az élők zavarták. Minden háznak közmunkára kellett kiállítani néhány embert. De féltek elhagyni otthonukat. Ekkor jött kapóra a szegény, részeges Ármin bácsi. Minden nap ő ment ki közmunkára egy barátjával. Egy kis piára való pénzért, s így mindenki jól járt. A falak, persze, nem tudnak mesélni. A törmelékes, hajdani udvarról fölnézek a hat emeletre. De mintha föntről, a hatodikról áthajolva a folyosó korlátján, magam látnám odalent a sárga keramittal burkolt udvaron... — Hisi néni, kérek egy cukrot... Az ősz hajú, sokdioptriás szemüvegű öregasszony visszabotorkál a hosszú előszobán, nyögve lehajol a szekrény alsó fiókjához. — Jó voltál ma? — Igen, én mindig jó vagyok. Nevet, s a henger alakú pléhdobozból sok év alatt összeolvadt, omlós savanyú cukrot kapar elő. Hirsch néni ajtaja mindig nyitva állt, mintha örökké várna valakit. A fia kivándorolt Izraelbe, néha halványkék borítékban, halványkék levélpapíron hírek érkeztek tőle. A papírt orra elé tartva böngészte a betűket. Ilyenkor kérés nélkül a szekrényhez lépett, s az alsó fiókból olvadt, puha cukorkát fejtett ki öreg ujjaival. Néha együtt jelentünk meg az ajtajában Varró Andrissal. Szomszédok voltak. Lakásuk a túlsó sarokban nyílt. Onnan hozta elő a hokedlit a nagymamája azon a fázós őszi novemberen, hogy átvesse magát a gang korlátján, le a sárga keramitra. Idegeneket segített át a határon, akik féltek itt maradni. De lebukott. Ő maga így menekült el. A lánya, Andris mamája, már korábban kiment Izraelbe. Andris az apjára maradt. Sokáig várta anyja üzenetét, hogy utána mehet. Azután egyszer megérkezett a hír: odakint autóbaleset érte. Akkor Andris a nagymama útját választotta. A lépcsőház is tud történetet. K. néniről. Lakásuk a lépcsőházból nyílt. A konyha ablaka a folyosóra nézett, ott rolleroztam háromévesen, cumival a számban. — Add nekem azt a cumit! — Kell nekem is. Palacsintát sütöttek éppen. — Akkor cseréljük el. Az üzlet létrejött. Tizenöt év múlva került elő a cumi egy befőttesüveg mélyéről, s jutott vissza hozzám, jogos tulajdonosához. K. néni talán jó üzletember volt, szemben, a 21-es ház földszintjén volt egy kis rövidáruüzlete. Csak a politikához nem volt érzéke. Amikor a Gerő-beszédben meghallotta, hogy a kiskereskedéseket, szatócsboltokat nem fogják államosítani, nagyon boldog lett. Örömében 100 ezer forintot jegyzett a békekölcsönön. Az üzletét végül államosították, azt sem érte meg, hogy legalább névértékben visszakapja a pénzét. Amikor fölhúzták a hatodik emeletet, s beköltöztünk az új lakásba, még működött szemben a Rátonyi-féle pékség. A mészárszék helyén hentesbolt nyílt. Kissé odébb, a Székesfővárosi Czipész Ipartestület 1905-ben emelt székházának homlokzatán gyakran megcsodáltam a színes képeket. Az ablakon kihajolva látszott a Gellért-hegy tetején az emlékművel. Az ablakon kibámulni a legolcsóbb szórakozás. Akkor még itt járt az 5-ös autóbusz, a kapu előtt volt a megállója. Állandó nyüzsgés. Apró pontokként, mint valami képernyőn szaladgáltak az emberek, előre érzékeltem minden, a Wesselényi és Nagydiófa utca kereszteződésében készülő balesetet. Beláttam mindkét utcába, messzire. S beláttam (kamaszként) a szemközti ház ötödik emeletén a nőgyógyász lakásába, ahol a doktor fiatal színésznő felesége rendszerint pucéran rohangált. Gyakran várta odalent egy fehér autó, ő leintett az ablakból, majd néhány perc múlva megjelent, s puhán, könnyedén belibbent a kocsiba. Míg örökre el nem ment, s a szemközti lakásba új asszony költözött. 20