Budapest, 1985. (23. évfolyam)

12. szám november - Rege Sándor: Egy ház halála

Ám a házban belülről, a gangról is érdekes kilátás nyílott. Egy emelettel lejjebb, a sarokban négyes társbérlet volt. Az apró termetű szobafestő késő estig kint üldögélt a bejárati ajtó előtt debella hústorony feleségével, itták a sört, néha csókolóztak az éjszaka csendjében. Kiskamaszként izgatottan, félve lestem őket. Azt is, ahogy az utolsó éves gimnazista, Gyuri, Varró Andrisék egykori lakásából átszökik a szomszédba, Mucihoz, Ridács úr első házasságából hozott lányához, és én irigykedve, fájó szívvel nézek az óvatosan csukódó ajtó felé; első plátói szerelmem omlott össze. Hogyan is vetekedhettem volna Gyurival, aki erős volt és bátor. Derekával rátámaszkodott a hatodik emeleti korlátra, lába elemelkedett a gangról, törzse a húszméteres magasság fölé dőlt, keze elengedte a korlátot, szétterült a mélység fölött, mintha sas szárnya volna, s ott egyensúlyozott a vékony korlátélen félelem nélkül. Majd visszahuppant a gang mozaikkövére, Muci pedig rémületből ocsúdva rámosolygott. Hát miért venne észre engem, amikor én erre képtelen vagyok. Minden háznak van története, csak valakinek meg kell élni. De mostanában állandóan költöznek az emberek. Lakást cserélnek, albérletbe mennek, vagy kiköltöztetik őket. Úgy tizennyolc esztendeje egy nap értünk is eljött a teherautó. — Szükséglakásba megyünk — mondták. Nemcsak mi. Frontonként minden lakóra sor került. Teljes födémcserét csináltak, több mint egy évig otthontalanul éltünk. Az a hátsó lépcsőház melletti, kifűthetetlen szükséglakás a Victor Hugo utcában, a sötét udvarra néző ablakokkal maga volt a rémség. Csak legalább az akkor elköltött sok-sok millió ne veszett volna kárba. Állok a törmelékes udvaron, nézem a megcsonkult régi bérházat, s nyomát sem találom annak a sok milliónak. 1983-ban összehívták a lakókat, hogy itt rekonstrukció lesz, parkok és modern övezet alakul. — De kérem, tizenöt esztendeje újították föl a házat. Most szétverik? Óh, szegény lakók. Azt hitték, most megkérdezték őket, pedig csak ultimátumot kaptak. Ha egyszer valaki modern övezetet álmodott éjszaka, akkor vesszenek a milliók. Félre lakáshiány, és félre elpazarolt tőke, így mulat egy magyar úr. Egy kiköltöztetett lakó nyugati újságot kapott postán. Akkor a homlokára ütött. A modern övezetből öröklakásokat árultak odakint, dollárért. Nem lesz olcsón kitermelt valuta, de valuta lesz. Ki emlékszik már a majd húsz esztendeje elköltött milliókra? Ki emlékszik már az ezüstművesekre, Ármin bácsira, a megfizetett közszolgálatosra, Hirsch nénire és Varró Andrisra, K. néni kötvényeire? Mindez mintha sosem lett volna. Talán ezt is csak álmodtam: a sűrű liftrácsok körül szaladunk lefelé. Kapkodva szedjük a lépcsőt, a litf áll, persze, többet áll, mint megy. Vágtat mindenki lefelé a pincébe. A gyerekek zsinatolnak, a felnőttek ordítanak. Azt mondják, a Rákóczi úton egy tank áll, csöve befelé néz a Nagydiófa utcába. Egy lövés, és elviszi a ház sarkát. Dübörög le velünk a pánik a pincébe, a könyvraktárakba. Nehéz könyvbálák sorakoznak egymás mellett, ez az ágy, a szék. Fekszem, föltépem a bála papírburkolatát, s megtudom, hogy a Szovjetunió atlaszain pihenek s alszom éjszaka. A kapuban őrséget szerveznek. A Weiszné fia géppisztollyal a hátán, benzines palackokkal felszerelve akar nálunk főhadiszállást berendezni. Pontosan értik a gyerekek is a dolgot. A géppisztolyos Ervin szódavizespalack szemüvegű mamája mindig a botját rázta felénk, s a fiát hívta ellenünk, ha a folyosón rolleroztunk. Lehet, a fia most így akar bosszút állni rajtunk. S a papák őrséget állnak a kapuban. HORVÁTH PETER felvételei A lift most is ott porosodik drótketrecében. Ő is mesélhetne valamit: Salgó bácsi ki akart lépni belőle, mikor összerogyott. Ott érte őt a halál, s a lift nem a mennybe vitte, csak a másodikra. Attól kezdve sokáig féltem a lifttől. Álmaimban ide-oda csúszkált öreg kötelein, s odafönt, a hatodikon nem állt meg, átszakította a födémet, s repült felfelé az égig, hogy aztán szerencsével visszacsússzon drótzárkájába, s én remülettől izzadtan kimásszak a lépcsőház hideg kövére. A lépcsőházból ajtó nyalt a gangra. Egy lépcsőnyit föl kellett lépni. így, ha nyitva volt az ajtó, s alá kis zsebtükröt csúsztattunk, lehasalva éppen a nők szoknyája alá láttunk. Ebbe a játékba akkoriban kezdtünk, amikor a szép Kovácsné katonatiszt férjével az emeletre költözött. Formás lába, kivillanó combja izgatott. S a tükörben az alsónemű színe kicifrázta a kamaszálmokat. A szép Kovácsné kacér volt, tudta, hogy tükörből lessük, s ha délutánonként a munkából megjött, négyszer-ötször kisétált a lépcsőházba valamiért: a szemetet hozta ki a lift melletti kukákba, papírokat dobott ki, vagy leszaladt a henteshez. Sokat láttuk egyedül. A férje, ha megjött a szolgálatból, mindig mogorva volt. Egy nap a pisztolyát tisztította, így mondták, s elsült a kezében. De mi ismertük a szép Kovácsné pillantását, s kezdtünk nem hinni a véletlenekben. Néha látom magam, ahogy kirobogok a kapun, egy lendülettel veszem a lifttől a három lépcsőfokot, s még sodor a nehézségi-tehetetlenségi erő. így vagyok az emlékekkel is. Egy lendülettel elém bukkannak, s csak görgetem magam előtt, ahogy a tehetetlenség összeprésel minket. Látom Hisi néni cukrot nyújtó karján a tetovált számokat; K. néni veszekedés férjét, akivel K. néninek minden délután kártyáznia kellett, hogy megnyugodjon; a szép Kovácsnét, ahogy új férje mellett lassanként megöregszik; Mucit bőrönddel a kezében, amint bedagadt vörös szemekkel elmegy, és vissza se néz rám; felbukkan a részeges Szabó fiú is, aki suhancként verekedni tanított. — Védd magad! — kiáltott, a Nagydiófa utca közepén váratlanul, s nyitott tenyerének élével a tarkóm felé csapott. Később, amikor a padlástéren lakást alakított ki, már nem volt ilyen határozott. Magasra emelt baltával a kezében dülöngélt felém, azt hittem, rám támad, mert udvarolok a feleségének — szegény Mari, de sokat sírt a férje miatt —, de csak bamba vigyorral dülöngélt alkoholmámorban, védtelenül, s egyensúlyát vesztve elzúgott mellettem, lefelé bukfencezve a lépcsőn, a balta éle csöngött a kövön. Lent, az udvar telt öblén a sárga keramit vigyorog, s én utoljára áthajolok a korlát felett a hatodikon. Elfog a tériszony. Szédülök. A törmelékes hajdani udvaron már nincs meg az egykori pincelejáró. Odakint lakat fityeg a 7108-as Hús- és hentesárubolt ajtaján, a valamikor világító betűk csálén lógnak. Régi elfeledett firkák a falon, a tetejükben újak: „Elmentem a Dob utcába". Az enyém bent az udvaron a hátsó traktus falán: „Szeretlek Muci" — örökre eltűnt. Jó húsz évig várt, hiába. Itt valami megváltozott. Vagy csak visszaváltozik? Úri bérház lesz megint, öröklakásokkal, luxussal, ezüstművesekkel és gazdag utazgató kereskedőkkel? Ki tudja? De valami eltűnt örökre. A házzal meghalt a gyerekkorom, csak eltemetni nem tudom. Vár rám a lift rácsa mellett, nyeglén támaszkodik, két ujját a szájába dugva füttyent, és én jövök a jelre, s aztán csak intek: szevasz ház, elválnak útjaink. Többé nincs közünk egymáshoz, te más társaságba keveredtél. Majd gondolunk egymásra a távolból. Szevasz ház! Ints nekem te is! REGE SÁNDOR 21