Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Seregi László: Parkok a kőrengetegben

nagy úr. Persze, abban, hogy ezek a parkok népszerűek, az is közre­játszik, hogy életszínvonalunk az utóbbi években, sajnos, megköze­lítőleg sem úgy alakul, ahogyan azt szeretnénk. A parkok látogatottsá­ga és az életszínvonal között meg­döbbentően szoros az összefüggés — mondja Radó Dezső, akinek ha a nyomda is úgy akarja, ezekben a hetekben lát napvilágot — a Nem­zeti Galéria támogatásával — e té­makörben, minden valószínűség szerint, megkerülhetetlennek mi­nősíthető Budapesti parkok és te­rek című összefoglaló műve, a­melyben nem csupán adatokat és kívülállóknak mit sem mondó tu­lajdonságokat sorol fel, hanem fel­vázolja az egyes térségek múltját, felidézve, mikor és kik és milyen jelentősebb alkalomból fordultak meg ott. De kitér a tragikusabb fel­adatokra is, amelyeket parkjaink­nak történelmünkben teljesíteniük kellett. Hogy a Vérmező miért ép­pen Vérmező, az köztudomású, nem utolsósorban a magyar jako­binus felkelés vezetőjének, Marti­novicsnak sokszínű személyisége miatt. De hányunk előtt ismert, hogy 1945-ben a Városmajorban és a Népligetben halottak százait, ez­reit temették el? Vagy kit ne érde­kelne, hogy a szabadságharc ide­jén, amkor Hentzi osztrák generá­lis a Várat lövette, a megrémült nép Hajógyári-sziget is, annak ellenére, hogy a III. kerület az utóbbi idő­ben a harmadik legnagyobb város­résszé nőtte ki magát. Vagyis, ha csak a statisztikákat vesszük gór­cső alá, bőven lehetne használója. Mégis, inkább választják a körül­ményes utazgatást, hogy kijussa­nak a Városligetbe vagy a Margit­szigetre. Hétvégenként 100-100 e­zer ember sétál, pihen e két park­ban, szemben a Hajógyári-sziget­tel. Ami annál is inkább érthetet­len, mert mint az egyik legújabb rekreációs övezet, talán a legjob­ban, legkorszerűbben van kialakít­va, s felszerelték — mi sem termé­szetesebb — a szükséges kellékek­kel, létesítményekkel. Hiába, a megszokás, mondják, a Városmajorban gyűlt össze, me­nedéket keresve? És még szép számmal említhet­nénk példákat, de nincs értelme a további felsorolásnak. Ehelyett térjünk vissza iménti kérdésünk­höz, s próbáljunk arra válaszolni, miért növekszik parkjaink, közte­reink forgalma, ha csökken az élet­nívó? Nos, a magyarázat nem kí­ván borotvapengére emlékeztető elmeélet. Ugye, elszaladtak az árak, radikálisan emelkedtek az utazási tarifák, a strand,'a múze­um, a kiállítás belépői... Már ennyiből is kiviláglik, hogy az em­berek kénytelenek mindinkább la­kóhelyük tőszomszédságában ki­kapcsolódni, megtalálni a pihenés, a felüdülés természetes terepét. Különösen a városi polgár, a lakó­telepi panelházban élő ember igényli a lehetőséget, hogy kimoz­dulhasson, hogy olyan környezet­ben múlassa az idejét, amely meg­nyugtatja az idegeit, s újrateremti megcsappant munkaképességét. Parkjaink és köztereink leggyako­ribb vendégei, mondani is felesle­ges, mégsem ők. Hanem a legki­sebbek és a korfa másik szélső pontjához tartozó — legidőseb­bek. A gyerekek és a nyugdíjasok, persze, másért és másért látogatják a parkokat. Előbbiek, még ha ezzel nincsenek is tisztában, felesleges energiáikat vezetik le, utóbbiak meg örülnek, hogy maradt még egy hely, ahol eldiskurálhatnak, meg­beszélhetik napárnyékos életük ép­pen aktuális gondjait. Nem a vélet­len műve hát, hogy amint egy kicsit elviselhetőbbre fordul az időjárás, máris megtelik sakkozókkal és kár­tyásokkal a Kulich Gyula tér, az Almássy tér, a Bethlen tér, hogy csak néhányt emeljünk ki az ismer­tebbek közül. Aki arra gyanakszik, hogy errefelé a hazardírozás a fő vonzerő, azt megnyugtathatjuk: téved. A lényeg a társaságon van, azon, hogy emberi kapcsolatok alakuljanak ki, amelyekben mosta­nában amúgy is hiányt szenve­dünk. Nem vitás, másféle szerepük is van e zöldterületeknek, amelyeket az újabb keletű szakirodalom csak­is rekreációs övezetekként említ. A teljesség igénye nélkül csak né­hány: korszerű környezetvédelem ma már elképzelhetetlen nélkülük. Egy, egyetlen fa 440 gramm oxi­gént bocsát ki naponta, miközben legalább ennyi széndioxidot köt meg. Hogy ez miért fontos, rögtön egyértelművé válik, ha ideírjuk: Budapest levegőjében évente 400 ezer tonna por, korom, miegyéb gyűlik össze... Annak ellenére, hogy az emberi környezet védelmé­re hozott, 1976-os törvény súlyos szankciókkal fenyegeti az előíráso­kat figyelmen kívül hagyókat. Öröm az ürömben, hogy a vállala­tok még mindig szívesebben kifize­tik a büntetést, semmint mélyen benyúlva a zsebükbe megvásárol­ják a megfelelően hatékony szűrő­berendezéseket. Igaz, ami igaz: utólag minden sokkal többe kerül. Már csak azért is, mert ezeket a be­rendezéseket a beruházás idején kellett volna beszerezni és üzembe helyezni. De hát, mondják, jobb későn, mint soha. A természetes növényzetnek nem akad méltó vetélytársa a zaj­védelemben sem. Ahol erre adot­tak a feltételek, ott zajdombokkal enyhítik a tömegközlekedés hova­tovább kibírhatatlan lármáját. A Főkert felkérésére nemrégiben mé­résekkel igazolták, hogy a növény­zet hangelnyelő-képessége mintegy háromszorosa a téglafalénak. Ráa­dásul a levelek külső rezgések hatá­sára mozgásba jönnek, ha úgy tet­szik, zizegni kezdenek, amit már az emberi idegrendszer — révén: ter­mészetes zaj — minden megpró­báltatás nélkül elvisel. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy a zöld­ben megnyugszunk, feloldódnak a belénk szorult görcsök és feszültsé­gek. Fura, mégis igaz: parkjaink, köztereink, épületeink, házaink ál­lagát is óvják, pontosan annak kö­vetkeztében, hogy megtörik a kü­lönféle mechanikus eredetű rázkó­dásokat, rezgéseket, s így azok csil­lapított formában terjednek to­vább a falakig. Azt meg már csak a rend kedvéért említjük, hogy szere­pük van a légköri viszonyok alakí­tásában is, mivel a növényzet el­nyeli a Nap sugározta hőenergia 70 százalékát. Ezért elviselhetőbb a klíma a parkokban és környékü­kön. Meglehet, emiatt adnak mind gyakrabban otthont a különféle tö­megrendezvényeknek. Igaz, a felis­merést, hogy e feladat ellátására kiválóan alkalmasak, aránylag so­káig nem követték a tettek. Az a bizonyos jég a hetvenes években tört meg, amikor engedélyezték, hogy a Locomotiv GT ingyenkon­certet adjon május elsején a Tabán oldalában. Azóta se szeri, se száma a hasonló jellegű eseményeknek, s a tények azt látszanak alátámaszta­ni: a kultúra ebben a környezetben mintha könnyebben eljutna az if­jabb évjáratú befogadókhoz. Bár lenne több nagyparkunk, sóhajta­nak a rendezvények szervezésében gyakorlott szakemberek, amivel a kertészetiek alapjában véve egyet­értenek. Csupán azt kérik, fűzzük mindjárt hozzá: Budapesten tulaj­donképpen elég a park, a köztér. A szocialista országok közül csak Moszkva és Szófia áll nálunk job­ban, de egyéb szempontú összeve­tésben sincs okunk a szégyenkezés­re. Európában, érdekes módon, a legtöbb figyelmet a zöldterületekre a zordabb éghajlatú államokban fordítják, szemben a naposabb, kedvezőbb adottságú déliekkel, akik ebben korántsem jeleskednek. A ranglista negatív csúcsát Görög­ország és Jugoszlávia tartja. Mi, a magunk egy főre jutó 8 négyzetmé­terével valahol a középmezőnyben foglalunk helyet. Parkerdők Akkor sem rukkolhatunk előbb­re, ha figyelembe vesszük az erdő­ket is. A parkerdőket, igazít helyre Frank István, a Fővárosi Tanács ipari és mezőgazdasági főosztályá­nak főmunkatársa, aki már csak amiatt is fontosnak érzi ezt az apró megszorítást, mert mifelénk ma­napság nem jellemző a nagyvadas, ős-buja farengeteg. Igen, a gazda­sági szempontok mindenütt átgá­zoltak a még meglevő erdőkön, s ha pénzről, nem is kevésről, van szó, nagyon nehéz környezetvédel­mi érvekkel szembeszállni bármivel is, bárkivel is. Ennek következté­ben Budapesten csupán 5400 hek­táron találunk erdőt, amely meg­bocsáthatatlanul alacsony érték. Kivált, ha tudjuk, hogy hazánkban ez a negatív rekord! A főváros te­rületének alig 10 százalékát borítja erdőség, holott az átlag meghalad­ja a 17 százalékot. És ez viszonylag jó eredmény az 1975-ben — végre — megszületett „Budapest és kör­nyéke zöldövezeti programtervé­nek" köszönhető, amely forduló-7

Next

/
Oldalképek
Tartalom