Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Jérôme René: Szigorúan védett terület

pont hányatott sorsú erdeink életében. Némi túlzással: ekkorra tudatosodott mindenkiben, aki e kérdésben illetékes, hogy nincs tovább: ha olyan ütemben folytatódik a pusztítás, mint amilyenben addig, rövid időn belül visszafordíthatatlanná válnak a kibontakozóban lévő kedvezőtlen irányzatok, olyan kincseknek leszünk kénytelen búcsút inteni, amelyek pótlása nem megy egyik napról a másikra, lévén, hogy a fák fejlődési technológiájának titka nem a mi kezünkben van. A máskülönben kellően nagyvonalú program azzal számol, hogy az ezredfordulóig mintegy 4700 hektárral bővül az erdőállomány. Eleinte, úgy tűnt, megvalósításának nem lesz, lehet különösebb akadálya, mert 1980-ra 969 hektárra rúgott a tiszta gyarapodás. Igaz, ekkoriban még nem volt akkora a pénzszűke, mint most. Márpedig telepíteni csak akkor tudnak, ha van miből és hová. A termelőszövetkezetek és a magántulajdonosok, élve a lehetőséggel, szívesen felajánlották mezőgazdasági művelésre kevésbé alkalmas földjeiket, hogy a kapott összegből más vállalkozásba fogjanak. De kimerült a forrás: nincs több gyengébb minőségű föld, s ha akad is még, hiába: időközben kiapadt a központi kassza is. Csak jellemzésképp: 1978-ban 13 millió forintért vettek állami tulajdonba magánerdőt, s ez, akkori áron számolva, még megfelelő üzletnek minősült. Azóta viszont történt egy s más, a fővárosnak nincs pénze rá, hogy újabb területek birtokosa lehessen. Az elmúlt öt évben csupán 210 hektárnyi a növekedés. Hova ültették az új erdőket? Ha rápillantunk a nemrégiben készített, az állomány gyarapodását tükröző grafikonokra, kitűnik, hogy a legszembeötlőbb fejlődés a külső területeken ment végbe. Amiben nincs semmi meglepő, lévén, hogy a távlati cél nem más, mint az: Budapestet erdőgyűrű ölelje körül. A XVII. kerületben például 265 hektárral, a XVI-ban 183 hektárral bővült a fásított földfelületek nagysága. Életképeseknek bizonyulnak-e az új telepítések? Ez nem utolsósorban rajtunk, alkalmi és rendszeres erdőlátogatókon múlik majd. Merthogy vannak embertársaink, akik nem azért járnak kirándulni, amiért mi. Jelesül, hogy élvezzük a természet adományait. Az ő céljuk ennél jóval gyakorlatiasabb: ugye, nem mindig zökkenőmentes a tüzelőellátás, meg hát egyéb, többségünkre aligha jellemző szenvedélyek is eluralkodhatnak... Persze, vandálok nemcsak az erdőkben tünedeznek fel, legalább ilyen gyakori vendégek a parkokban is. Erről a legkimerítőbb felvilágosítás a Főkertnél szerezhető be. Évente 10-12 millió forintjuk bánja a köztéri randalírozást, ami már csak amiatt is elítélendő, mert nincs rizikója. Tudniillik a fa és a virág, a szobor és minden, ami egy parkot széppé, emberivé tehet — nem üt vissza. SEREGI LÁSZLÓ Szigorúan védett terület Mialatt a Zsíros-hegyi turistaháztól Nagy-Szénás felé ballagok — haragoszöld fenyves sűrűjében —, gondolataim visszaszállnak fél évszázad távolába. Pályakezdő fiatalként rám bízták az Országos Mezőgazdasági Kiállítás erdészeti pavilonjának őrzését. Egyszer csak megszólít két, láthatóan falusi látogató: — Itt van a méltóságos úr? — kérdi az öregebb, erősen svábos kiejtéssel. — Melyik méltóságos urat gondolja? — adom vissza a kérdést. — Hát a Jóskát — méltatlankodik az öreg. — A Cseleji erdő-főtanácsos úr nincs itt, Gödöllőn van — adom meg végre a várt választ . — Lass' ihn grüss'n — így az öreg. — Nagykovácsiból — teszi hozzá a másik, s megérintve jellegzetes sváb sapkájuk sildjét, továbbsétálnak. Amikor Gödöllőn átadtam az üdvözletet a címzettnek, mosolyogva magyarázta meg nekem a különösnek látszó kapcsolatot. Édesapja Tisza grófék erdésze volt Nagykovácsiban. Jóska bácsi — nekem első szolgálati főnököm — ott született, ott járta ki az elemit, és amikor elkerült a faluból magasabb iskolákba, majd erdőmérnöki szolgálatra, továbbra is szorosan tartotta a barátságot gyerekkori pajtásaival. Mikor a gödöllői Állami és Koronauradalmi Erdőigazgatóság igazgatási osztályának vezetőjeként feladata lett többek között az „elkopárosodás... következtében... termőképességükben jelentékenyen megromlott" területek kijelöltetése, közérdekű beerdősítésük végrehajtása, otthon egyszer összehívta a régi barátokat: — Erdőt fogok telepíteni — adta fel nekik a leckét. — Erdőt, ugyan hová? — volt értendő magyarul, amit ők anyanyelvükön válaszoltak. — Ott a Schmalzberg. Nem legelő az, csak körmét koptatja rajta a jószág, de tépni alig tud valamit. Köves, kopár, beerdősítését előírja az erdőtörvény. Kaptok ingyen csemetét, munkátokért fizet az állam. Adókedvezmény is jár, és a végén tiétek az erdő. — Hát nem rossz, ez igaz — tanakodtak —, de hogyan ültessünk fát, hisz nincs ott föld egy szikra sem? — Majd visztek. És vittek. A mezőgazdasági munka téli szüneteiben csákánnyal mentek föl a Zsíros-hegyre. Sűrűn árkocskákat vájtak a sziklába, majd kiskosarakban földet vittek beléjük lentről. Ebbe ültették tél végén, tavasszal az ingyen csemetét. Csaknem mind megeredt, ami később kipusztult, pótolgatták. Pótolgatták mindaddig, míg ,,be nem állt". Védték tűztől, kóbor marhától, meggondolatlan kirándulóktól. Ma már felnőtt erdő! Két törvény is védi: az erdő- és a természetvédelmi. Meg is érdemli. Miután a volt közbirtokossági gazdák egy ügybuzgó tisztviselő, kiváló szakember irányítása mellett, mostanság már valóban mesébe illő szorgalommal megtették a magukét, jött a természet, és zavartalanul elvégezte a munkáját. Felérek közben Nagy-Szénásra. Kitárul a táj alattam a hajdan hírhedt pilisi kopárokat sötétzöld fenyvesek tengere borítja! Solymár, Pilisborosjenő, Pilisszentiván kopár legelőinek befásítását még Cseleji irányította. Továbbnézve, Pilisvörösvár és a többi sikeres erdősítés már a felszabadulás után történt: Cseleji tanítványának, Dévényi Antal piliscsabai erdészetvezetőnek a munkája. A természetátalakítás hőskölteményét írta ide az erdészet! JÉRÖME RENÉ 8