Budapest, 1985. (23. évfolyam)

11. szám október - Seregi László: Parkok a kőrengetegben

CSIGÓ LÁSZLÓ felvételei Vagyis addig nem lehetett megfogalmazni a jövő követelményeit, amíg nem birkóznak meg az öröklött restanciával. Dr. Radó Dezső, a Budapesti Városszépítő Egyesület alelnöke s hosszú-hosszú évtizedekig a Fővárosi Kertészeti Vállalat igazgatója mindenekelőtt arra emlékeztetett, amit mostanában hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni: a felszabadulást megelőzően a parkokrjak egészen más volt a funkciójuk, mint napjainkban. Akkor főként a gyönyörködtetést szolgálták, ráadásul nem is ingyen. Általános iskolai tankönyvekben látható az a fénykép, amelyen libériás-tányérsapkás közalkalmazott feszít a Margitsziget bejáratánál, hogy beszedje a látogatás díját. Hogy mennyibe került egy-egy ilyen jegy, gyakorlatilag teljesen mindegy. A mi szempontunkból ennél sokkal fontosabb, hogy e szép parkok megtekintése egyáltalán nem elhatározás kérdése volt csupán. Talán ezért, talán másért, de 1945-ben összesen 450 hektárnyi zöldfelületről tudtak. Ez még akkor is kevés, állítják a szakemberek, ha ideírjuk, hogy Nagy-Budapest ekkoriban nem létezett. Létrejöttével, az 1950-es évek elejétől új időszámítás kezdődött a fővárosi parkok, terek történetében. Felemelkedtek a társadalmi kategorizálás működtette sorompók, s a lakosság birtokába vehette azt, ami korábban is megillette volna. Meg is tehette, mihelyt egy kis ráérő ideje akadt, ha nem szólították el másfelé az országépítő munkálatok, ha figyelmét nem kötötték le egyéb körülmények. Nagyparkok és terek A megváltozott felfogásnak köszönhetően soha nem látott ütemben gyarapodni, fejlődni kezdtek parkjaink és tereink. Radó Dezsőtől tudom, hogy Budapestnek pillanatnyilag 7 nagyparkja és 120 tere van. Az első pesti park, nem árt, ha megjegyezzük, 1789-ben készült el a Duna-parton, a mostani Vigadó és a Magyar Tudományos Akadémia közötti szakaszon. Az idetelepített fákat a Schuler-féle kertészettől vásárolták, amelynek központja a Nyugati pályaudvar helyén volt. Budának csaknem húsz évet kellett várnia, amíg a mai Tóth Árpád sétányra megérkeztek Alcsútról, József nádor birtokáról a kiszemelt példányok, amelyekből 12 még mindig közelebbről szemügyre vehető. Hogy mennyire hozzátartoznak a város életéhez és történetéhez, mutatja az is, hogy a szakemberek becenévvel illetik őket, „napóleoni fák"-ként emlegetve maguk között e felettébb becses egyedeket. Csak a rend kedvéért írjuk ide, hogy 1810-ben alakították ki a Vilma királynő úti, tehát az azóta Gorkij nevét viselő allét. A növekedés, az állomány gyarapodása az első világháború kezdetéig tartott, attól fogva inkább csak fenntartására, állagmegóvásra tellett, lévén, hogy egészen másra kellett a pénz. De ez már más lapra tartozik. Inkább nézzük, miért beszélnek kertészeink nagyparkokról és terekről, miért van szükség e megkülönböztetésre? Nos, emögött nincs semmiféle, berendezkedésünktől idegen megfontolás, pusztán mennyiségi szempontok érvényesítéséről van szó. A vízválasztó a 8 hektáros felület: amelyik ezt a határt eléri vagy meghaladja, azt nevezzük nagyparknak, amelyik viszont alatta marad, térnek. Hogy ez a felosztás mennyire semleges, az abból is kiderül, hogy szinte elenyésző az összefüggés a területi nagyság és a látogatottság mértéke között. A Klauzál téren például évente 60 ezren keresnek felüdülést, szórakozást, miközben a Népliget, amely egyébként 112 hektáros alapterületével az abszolút listavezető nagyparkjaink rangsorában, lassan, de biztosan elnéptelenedik. Amiben nincs semmi meglepő: a közelben működő üzemek és gyárak gondoskodnak róla, hogy a levegőtisztasági szempontok, ha lehet, mind kevésbé számítsanak. Arról a cseppet sem mellékes körülményről nem is szólva, hogy a családi házak tulajdonosai sem nézik jószemmel, ha ricsajoznak a gyerekek. Következésképpen, tesznek róla, hogy megkeserítsék szórakozásukat s elűzzék őket innen. Kong az ürességtől az óbudai 6