Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Németh G. Béla: A haza jólétére

Régi taneszközök a fázisba lépett, közel vezető európai társaihoz, amelyben már szükségét érezte ilyen intézménynek, de igazában még abban az állapotban, ütemhátrányban élt, vezető európai társaihoz képest, amelyben a megtartó és fölvirágoztató feltételeket nem lehetett biztosítani. Nem kevésbé fontos előzmény, persze, a tömeges külföldi egyetemjárás sem, kezdve a szórványos Árpád-koriaktól, a sűrűsödő Zsigmond- és Mátyás-koriakon át az általánosodott reformációkoriakig. Padua, Bécs, Párizs, Krakkó, Prága, Heidelberg, Róma, Utrecht... a sort hosszan lehetne folytatni, igazolja a magyar szellemi igényt. S ha az előzmények fejlődéstörténeti jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, még kevésbé szabad említetlenül elmennünk azok mellett az alapítási kísérletek mellett, amelyeket Pázmány hazai protestáns kortársai, kivált az erdélyi fejedelmek tettek, annál kevésbé, mert ezek hatással voltak a nagy bíboros elhatározására is. Kik tudták tehát ezeket a feltételeket biztosítani, s mik voltak ezek a feltételek? A művelődéstörténet három csoportba sorolja a korai egyetemeket: az egyházi, a fejedelmi s a városi fundációjúak, fönntartásúak és védnökségűek csoportjába. A három csoportban, természetesen, vannak összefonódások. Hiszen az érsek lehetett egyben választófejedelem, a város egyházmegyei központ, s a fejedelmi székhely urbanizációs centrum. S voltak népes, tudós szerzetesrendek, amelyek — legalábbis egy időre s egy fejlődésfokig — biztosítani tudták a feltételeket. A mai időkbe futó fejlődéshez azonban olyan társadalmi szerkezet volt szükséges, amely igényelte a dolgok és történések egyetemes lényegének és érvényének, törvényszerűségeinek és hasznosságának kutatását, lehetővé tette és megvédte a róluk szóló vitát s értelmezésük többféleségének jogát. Ezzel a lehetőséggel és joggal elsősorban a városi alapítású és védnökségű egyetemek rendelkeztek, kisebb mértékben a fejedelmiek s még kisebb arányban az egyháziak. Az egyetemes, a mindenre kiterjedő gondolkodás és kutatás lehetőségét a városiasság és polgáriasság, az urbanitás létrejötte és szabadságának biztosítása, demokráciájának és autonómiájának kialakulása hozta magával a középkorban is, a reformáció korában is. Pázmány alapításában mindhárom elemből van jelen; legtöbb az egyháziból, legkevesebb a városiból. Mihelyt elfoglalja érseki székét, rögtön iskolák alapításába fog, és eréllyel szorgalmazza másoknál is iskolák alapítását. Amidőn aztán úgy érzi, elég hatalma, vagyona, tekintélye van, ideje viszont immár kevés, szinte türelmetlen sietséggel hozza tető alá univerzitását. A királyi jóváhagyást valósággal villámidő alatt kisürgeti, ám még meg sincs az, ő már épít és berendez, a pápait meg — talán nem is egészen szándéktalanul — ki sem várja —, s máris nyitja intézete kapuit. Tudjuk, volt oka sietni: a fundáció után két évre halott. Az oktatást ama rend kezébe teszi, amelyből kiemelkedett, s amelynek Grazban maga is professzora volt. De mégsem a rendnek, hanem az ország egyik első főméltóságának, az esztergomi érseknek rendeli alá. Csak két kart hoz létre, a teológiait és a filozófiait, de szándékában volt a harmadik, a jogi is, s két közvetlen utóda, Lósy és Lippay prímások ezt meg is teremtik. Nagyszombatban alapít, de már eleve gondol egy majdani központibb, jelentősebb helyre, ha az ország a töröktől megszabadul. Mert Pázmány vallásának mélyhitű hivője, a kor egyházi elfogadottságú tudományának kiváló ismerője, a kor művészetének igazi értője és pártfogója, nagyszerű szónok és remek fordító, biztos érvelésű vitázó és bámulatos gazdagságú nyelvalkotó — alkatánál fogva azonban elsősorban mégis közéleti ember, mégpedig a legtehetségesebb fajtából. Nemzetének öntudatos, hű fia, aki — mint annyi más kor-és osztályos társa — úgy véli, hazája polgárainak túlvilági üdvét s e világi boldogságát e nehéz helyzetben leginkább egy, a Habsburg birodalomhoz szorosan kapcsolódó Magyarország biztosíthatja. Távlatban mindig az újraegyesített ország jegyében gondolkodik. Reálpolitikus azonban a szónak legmagasabb értelmében, s így népe érdekében az erdélyi fejedelemség időleges fönnmaradását éppúgy szükségesnek tartja, mint a törökkel való békét s a vallásháborúk kikerülését. A magyar levélírás egyik legnagyobb remeklése, a népért aggódás megragadó emléke az a Bethlen Gábornak írt levél, amelyben arra kéri a fejedelmet, ne kapcsolódjék be újra a háborúba, mert a nagy országok ismét csak eszköznek tekintik őt, s ha céljukat elérték, majd magára hagyják, miközben értelmetlenül szenved, nyomorodik és pusztul a szegény nép. „Mert nem jó az mi ujjunkat az ajtó és zárja közé dugnunk" — inti, keserű humorra váltva Erdély szerinte nem eléggé tájékozott és nem eléggé meggondolt urát. S bár végig hűséges híve királyának, nem késik őt sem tanáccsal, s ha kell, erős intéssel az alkotmány, a jogszokás megtartására figyelmeztetni. Reálpolitikus egyeteme oktatási céljának és továbbfejlesztésének elgondolásában is. Föl lehet, persze, s föl is kell tenni a kérdést: van-e haszna Bacon és Grotius, Kepler és Vesalius, Bruno és Campanella korában ennek a két karra korlátozódó, az egyházi elfogadottságú tudományra támaszkodó egyetemnek? Univerzitás-e ez az univerzum akkor már látott szemszögéből? Nemmel felelnünk történetietlen volna. Részint, mert a nagy nyugati egyetemek többségén sem oktattak ekkor még az úttörők jegyében, részint és sokkal-sokkal inkább, mert a végtelenségig leromlott, az anarchiába süllyedt, az óriási ütemhátrányba szorult Magyarországon ennek a nuova scienzának, ennek a novum organonnak sem szellemi szükségérzője, sem közösségi kamatoztatója nemigen lehetett volna még. A kardinális írásaiban megható makacssággal viszi egy mondat a vezérszólamot: „Pro afflicatae huius Patriae conditione..." — azaz hogy „ennek a lesújtott hazának jólétén", s a nemes magyar nemzet tekintélyén segíthetne ezzel az egyetemmel, amelyben ennek a (kényszerűen) harcias nemzetnek fiai szelídülnének, és egyben az egyház kormányzására éppúgy, mint az állam igazgatására is képeztethetnének". S ha meggondoljuk, ki mindenki „szelídült" és „képződött" ezen az egyetemen, elmondhatjuk, több mint egy fél századig jól töltötte be hivatását. Azt állítani, persze, hogy egyenrangú lett volna a külföld neves egyetemeivel, nem szabad. Ennek ellenére értékes vonásai közül érdemes kiemelnünk egy olyat, amely tradícióink javához tartozik. Bár egyházi, katolikus s magyar egyetem volt ez, az egész hazára tekintett, s az ország különböző etnikumú gyermekei a közös pátria fiaiként egyetértésben éltek benne, a tanári karban és a hallgatók között. S ha tanárai közé protestánsok nem juthattak is, s ha hallgatói közül doktori fokot csak kivételesen szerezhettek, erőszaknak nem voltak kitéve. S bár a barokk rendiség szellemében gondolkodott az alapító és a rend is, nemcsak szegény nemesek, de a polgárság és a jobbágyság fiai elől sem volt zárva. S ha még nem a természettudományos kritikai szellem vezérelte is az oktatást, népsegítő tanácsadásra nevelték a hallgatókat. S végül, de nem utolsósorban, bár a dinasztiához való hűségre intették a növendékeket, de egyben az ország alkotmányának őrzésére. Atörök kiűzése, kivált pedig a Rákóczi-szabadságháború után, midőn az ország újjáépítése lassan megindult, majd a nagy királynő alatt lendületet vett, nagyon kevésnek bizonyult a nagyszombati oktatás, s az egyetem nem tudta immár betölteni funkcióját. Mária Teréziát és kiváló tanácsosait, mindenekelőtt az idősebb van Swietent szinte a bécsivel egyidőben kezdte egyre intenzívebben foglalkoztatni a magyar egyetem reformjának ügye. Mindenekelőtt az orvosi kar felállítása s a jogi kar megújítása szívügye mindkettőjüknek. Hogy milyen széles és mély a reformálás szándéka, mutatja, hogy a füvészkerttől a hálótermek szellőztetéséig, az órafelosztástól a könyvtárhasználatig, a boncolólehetőségektől a fizetési grádusokig szinte mindenre kiterjednek a készülő tervek, s a királynő nemcsak áttanulmányozza s megjegyzeteli, de újra meg újra visszakéri őket. Az egyetem ügyében azonban kicsiben megmutatkozik mindaz a kettősség, amely e kiváló embernek és uralkodónak alkatában és felfogásában, magatartásában és kormányzásában megmutatkozik. S amely kettősség az udvarában honoló szellemet, az úgynevezett katolikus fölvilágosodást is jellemzi. Belátó emberi jóság és aggályos óvatosság, igazi érdeklődés az újító jobb iránt és visszahúzódó tartózkodás a zavart kelthetővel szemben. A mérsékelt felvilágosodás szelleme szerint egy jó egyetem az államnak és a társadalomnak hűséges és hozzáértő ügyintéző hivatalnokot, ítélkezőt, oktatót, orvost ád. S azt is érzi az uralkodó és környezete is, hogy Nagyszombat immár nem megfelelő hely, mert nem megfelelő városi háttér az egyetemnek. Az is világos, hogy a jezsuiták kezén immár nem hagyható az országos intézmény, s egyházi jellegét sem üdvös megőrizni, mégis a rend föloszlatása után is nagyrészt ők az iránytadók, s a felekezeti jelleg is 24