Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Müller Tibor: Hajdú János

amely időnként rémálmaimban azóta is megkísért. Öldöklő harcok folytak e környéken, és annyi elesett katona tetemén lépdeltünk át, hogy ez kitörölhetetlenül beépült szöveteimbe. Ott fordul meg a 18-as villamos. Eddig senkinek sem jutott eszébe elnevezni, mondjuk, a János Kórház valamelyik kiváló professzoráról vagy orvosáról. Talán nem is olyan vad gondolat. Bár lehet, hogy a névadó haló porában is szégyenkezne azon a visszataszító bódésoron, amely itt éktelenkedik. Bódépest. Közöny? Korrupció? Hozzánemértés? Nem tudom. — Pénzhiány? — Nincs pénzhiány. Ezeknek a magánvállalkozóknak, kereskedőknek csak akkor szabadott volna engedélyt adni, ha fölépítenek közösen egy üzletházat, és abban helyezik el a butikokat, boltokat, árusítóhelyeket. A bérlet kevesebbe jött volna, mint némelyik csicsás viskó. Ez nem pénzhiány. Fantáziahiány. Hiszen az 56-os villamos is azért került éppen a duplájába, mert négy és fél évig tartottak a munkálatok, ha az emlékezetem nem csal. A különbözetből meg lehetett volna menteni a zugligeti villamost, amelyet oly magától értetődő felelőtlenséggel szüntettek meg. Azzal az ígérettel egyébként, hogy a budai hegyekbe trolibusz közlekedik majd. Attól tartok, „unokáink sem fogják látni" ezt a vonalat. De most már jussunk el a Moszkva térig. A Szilágyi Erzsébet fasor katasztrofális túlterhelése nekem azt juttatja az eszembe, hogy már csak azért sem engedtem volna a Rózsadomb és a Pasarét lejtőit ilyen torz tömegű épülettel tönkretenni, mert egyszerűen nem bírja el ez a szűk völgy a tömérdek járművet, ezt a zsúfolt átmenőforgalmat. És akkor beérünk a Moszkva térre, amit Széli Kálmán tér korában rendeztek utoljára. Valamikor 1941-ben. De ez valóban pénzkérdés, és amennyire tudom, pályaművek formájában nem kevés szellemi erőfeszítés célozza valamikori rekonstrukcióját. Ami pedig a metrót illeti — nem tekintve az engedély nélkül odarondított végállomást —, róla csak jókat mondhatok. És ennyi már elfogadható igazoló jelentésnek, arra nézve, hogy nem állítottam valótlant, amikor azt mondtam, ötven-, százméterenként említhetek valamit, amitől rossz egy bennszülött budapesti kedve. — De nap mint nap rosszkedvűnek tenni, nagyon kényelmetlen? — És nem is kell. Legalábbis Budapestet vizsgálva. Ugye, nem várja tőlem, hogy elsoroljam, mi minden szép, jó, semmihez sem hasonlítható fővárosunkban? Nem szívesen faragnék bédekkerbe kívánkozó mondatokat. Nem azért, mintha a Vár és környéke, a pesti szállodasor, a Belváros pazarul haladó rekonstrukciója nem érdemelne méltatást, dicshimnuszt. Hanem mert nem tudok belenyugodni abba a szemléletbe, amely mindezek fölemlegetésével igyekszik a szőnyeg alá söpörni a gondatlanságot, a szűklátókörűséget, a szakértelem hiányát. — Nem mindig erről van szó. — Nem. Belátom. Az újjáépítést követő években ebben a városban megesett valami, ami történelmileg indokolható ugyan, de amit most már újra kéne gondolni. Ez pedig a tulajdonviszonyok túl radikális megváltoztatása. Azt szeretném megfogalmazni, hogy a régi Budapest ma csak eszméletlen összegekért konzerválható épületállományát, például a Népköztársaság útjának palotáit, nem kizárólag az ágyúbelövések, a szőnyegbombázás, az ostrom pusztította el. Az is. De mellette néhol jóvátehetetlen károkat okozott négy évtized gazdátlansága. Ebből az állapotból úgy kimenekülni, hogy csupán Rákospalota, Újpalota, Káposztásmegyer, Pesterzsébet és a most már lassan Szentendréig húzódó óbudai lakótelep egyébként imponáló adatait tárgyaljuk, írjuk és olvassuk, nem lehet. Ez nem várospolitika, hanem inalás a város megmentésének és újjáépítésének feladata elől. — Ha jól értem önt, most a valamikor túlnyomórészt magánkézben lévő, mintegy százéves épületeket, Budapest sajátos arculatát, identitását markánsan meghatározó, belső városrészeit irdatlan pénzért, az új tulajdonosnak, a társadalomnak kell rendbe hoznia. Milliárdokról van szó. És ez nem megy. — Ehhez csak azt szeretném hozzátenni: napjainkban Magyarországon a gazdasági és politikai fejlődés ott tart, hogy a most épülő otthonok döntő többsége ismét csak magánerőből, magántulajdonként készül. De azért egész Budapest értéke, ha szép, és szégyene, ha rút. És ebbe semmiféle politikai intézményrendszer nem rendül bele. Hiszen a magántulajdonú épület nem jelent egyben bérházat, amelyből munka és értéktermelés nélkül meg lehet élni. Ezt a magyar törvények meg sem engedik. És annak is tanúi vagyunk már jó néhány éve, hogy azokat a lakásokat, amelyeket egyáltalán még föl lehet ajánlani, ismét magánkézbe juttatják, vagyis reprivatizálják. Persze, ezt egy körúti bérházzal csak nagy és végiggondolt erőfeszítések árán lehet megcsinálni. Mégis, Budapest jövője azon is múlik, hogy sikerül-e a következő negyed század alatt az arra érdemes tömböket rehabilitálni. A pillanatnyi helyzet elég vigasztalan, mert ismét a költségvetés óhajt vállalkozni olyasvalamire, amiről eleve tudni lehet: reménytelen. Olyan korszakban, amikor már részben termelőeszközök tulajdonjogát szerezhetem meg az üzemektől, hiszen kötvényt vásárolhatok, és azon gondolkodik a kormányzat, miként lehetne részvények és más formában a lakossági pénzeket nagyobb mértékben tőkévé változtatni, s ilyen módon gazdasági vérkeringésünket felfrissíteni, akkor egyszerűen nem tudom belátni, pontosabban szűklátókörű, dogmákhoz kétségbeesetten ragaszkodó gondolkodásnak tudom minősíteni, hogyha a tömbrehabilitációt nem helyezik a vállalkozás kategóriájába. Szerintem egy bankrendszert kellene erre a célra létrehozni, és akár versenytárgyalás vagy pályázat útján meghirdetni a munkálatot. Ma a legkietlenebb panelházban sem kerül kevesebbe 17 ezer forintnál a lakás négyzetmétere. Szakemberekre hivatkozva állítom, hogy a VII. és VIII. kerület legrosszabb állapotban lévő körzeteinek épületeiben sem kerül többe. Csakhogy a rehabilitáció nyomán új parkok, komfortosabb otthonok keletkeznének, és újjászületne, varázslatosan széppé válna a város. Hiszen ezt csinálják mindenütt. Leveszem a kalapomat például a prágai rekonstrukció előtt. Nemrégen kezdték, igaz, jókora késéssel. De megy. Gyönyörűen. A magyar gazdasági mechanizmus olyan, hogy sok vonatkozásban a piac és a gazdálkodás a piacorientált szemlélete nem tabu, hanem a problémák józan megközelítésének módja. Ez alól miért éppen Budapest építése lenne a kivétel? — Érdekes gondolat. Tehát létre lehetne hozni egy olyan építési szervezetet, amely illő tempóban, vagyis a tőke visszatérítése szempontjából elfogadható idő alatt, végterméket, azaz lakást produkál, aztán, mondjuk, 13 százalék kamatot hozó építési kötvényt jegyezhetne a lakosság? — Pontosan. Ez nemcsak életre keltene már-már pusztuló kerületrészeket, de növelné a lakáshoz jutási esélyeket. Megmondom őszintén, nekem rendkívül ellenszenves néhány írástudó kolléga kampánya, amit különböző lapok, elsősorban az Élet és Irodalom hasábjain folytat a Rózsadomb egyik-másik részén most már végre nagyon jó kivitelben épülő társasházak és villák ellen. Meg vagyok győződve róla, hogyha végignéznénk ezen a környéken, amit én csak nagy tapintattal mernék megengedni, az építtetők nagy többsége, 99 százaléka tisztességgel, egy élet munkájával, esetenként ehhez járuló örökséggel, összes ingó vagyonának mobilizálásával szerezte azt, amit szerzett, és amit aztán ez a város a következő száz évben magáénak mondhat. Azt azonban megengedhetetlennek tartom, hogy ezek az egyre jobb házak úgy épüljenek föl, hogy előzetesen nincs semmiféle kommunális beruházás — ideértve néha még a csatornát is. Holott azt kellene mondani az ott építkezőknek, bizony, itt az egész térség használhatósága érdekében a rendelkezésre álló tőke egy részét arra kell fordítani, hogy — többek között — utat finanszírozzatok. Budapestről és különösen a budai vagy a pesti belvárosi jó részekről régen azt állították, hogy a gazdag privátok és a szegény kommuna világa. Ezt a különbséget nekünk a kollektivista filozófia jegyében sikerült a négyzetre emelnünk. Amit én — megmondom őszintén — mint a város szerelmese rosszul viselek el. — Hogyan lehetne az eddigi gyakorlat után ezt az elég meglepő, új módszert elfogadtatni? — A felnőtt várospolitikának a Budapesten még beépíthető területekre vonatkozólag tarifákat kellene szabnia. Hogy mibe kerül itt és ott az építkezés. És akkor nincs mit elfogadtatni. Ez az ára. Lehet megfizetni, és szabad meg nem fizetni. Olcsóbbat keresni. De ilyenfajta „igazságtalanság" az élet minden ösvényén várja az embert. — A rehabilitált területeken pedig nem kell utat, csatornát fizetni. Ennyivel is olcsóbb lenne az a bizonyos négyzetméter. — Úgy van. És hozzátehetném, bár Budapest sajátos szépségét, hasonlíthatatlan légkörét csak irodalmi tehetséggel szabadna érzékeltetni, végre kibontakozóban van az a városszépítési láz, amely ezt a hajdan volt csodát megő-21