Budapest, 1985. (23. évfolyam)
10. szám szeptember - Müller Tibor: Hajdú János
FŐVÁROSI EMBEREK rizni, és ahol kell, visszaadni vállalkozik. Nem szabad, hogy ez a törekvés falakba ütközzön a régi Józsefváros, Terézváros, Ferencváros vagy Óbuda utcáin sem. Hiszen ez a környezet késztette írásra Szép Ernőt, ez teszi Heltai Jenőt ízig-vérig budapesti szervezővé, ez az, ami Krúdynál varázslat. És mert mindezeket — most már látható — sok buktatón, részvétlenségen sikerül átmenteni, mutatja, hogy ennek a városnak lelke van. Bizonyítja, hogy mindig voltak emberek — hadd fogalmazzak egyszer így —, mindig voltak olyan érdekcsoportok és titkos összeesküvések, amelyek tettek valamit azért, hogy ez megmaradjon. — Úgy érzem, kellene valamit azokról a bizonyos gyökerekről is szólni, amelyek megerősítik a beleszólás kétségbevonhatatlan jogát. — Egészen pontosan az akkor még Új Szent János Kórháznak nevezett intézményben láttam meg a napvilágot, ami az anyakönyvem tanulsága szerint az I. kerülethez tartozott, tekintve hogy a harmincas évek legelején Budapest csak tíz kerületből állt. Aztán különböző vízivárosi és Óbuda-újlaki lakásokban töltöttem gyermekkoromat. Azért mondom, hogy különbözőkben, mert anyám, aki a két kezével kereste a kenyerét, mindig eggyel a lehetőségei fölött szeretett volna otthont teremteni, és ezért elég gyakran kényszerültünk odébbállni. De belaktam én a későbbiekben szinte egész Nagy-Budapestet, amely akkor még nem létezett, s úgy lettem csak másfél esztendőre vidéki, hogy Rákospalotára költöztünk, amely önálló község volt, közigazgatásilag semmi nem kötötte a fővároshoz. Olyannyira, hogy a Budapest székesfővárosi, II. kerületi, Fenyves utcai elemi iskolában kezdtem tanulmányaimat 1941-ben, és átkerülve egy másik állami elemi népiskolába, még a bizonyítványkönyvecském is használhatatlanná vált. Újat kaptam helyette, épülésemre. A Rákos út elején, közel a Körvasút sorhoz, egy négylakásos házba költöztünk. Akkoriban épült, mint kiderült, a mi költségvetésünkhöz képest magas bérű félkomfortos volt, amelyet egy évnél alig tovább volt képes édesanyám megfizetni. Különös fintora a sorsnak, hogy 1943-ban költöztünk el, és a rákövetkező évben, amikor megindult Budapest szőnyegbombázása, az Istvántelki főműhelynek szánt egyik csomag azt a kis házat találta telibe. In memóriám, Rákospalota, Rákos út 235. — Vissza Budára? — A Hankóczi Jenő, akkor Darányi Ignác utcába. Ahol is a felszabadulás ért. Pincében. Mert a szovjet hírszerzés neszét vette, hogy február 13-án a körbezárt hitleri csapatok mintegy 25 ezer emberrel kitörést készítenek elő (később, bonni kiküldetésem idején megtudtam, hétszázan érték el az akkor már széttépett német vonalakat). Ismét leparancsoltak hát bennünket a pincébe. S akkor két rettenetes éjszaka és egy szörnyű nappal következett, mely után minden mozdulni képes ember lapátot fogott, ment sírgödröt ásni. Igen magas növésű fiú voltam, a szovjet katonák nem hitték el, hogy csak 11 éves vagyok, nekem is menni kellett. Csak a mi kertünkben öt halottat találtunk. Egy szobányi gödröt mélyítettünk a fagyott földbe. A Vadrózsa utca és Hankóczy utca sarkán most egy aprócska víkendház áll a tömegsír helyén. Laktam Sashalmon, Mátyásföld határán és az Árpád híd pesti hídfőjénél, akkor épült, de még nem panelházban. Ez volt az első, önálló lakásom, s aztán kezdődhettek a kalandozások, amelyek olykor nagyon távolra is elszólítottak Budapesttől. Alapvetően budainak érzem magam, de azért jól körbelaktam Pestet is. — Vannak kedvenc budapesti helyei? — Hogyne. Szívesen bolyongok ezeken a rózsadombi utcákon és a Várban. És, persze, nagy öröm, hogy ott újul meg a szemem előtt. S talán még azt is megérem, hogy a Várhegy szoknyáján — hogy ezt a szőlőhegyekre alkalmazni szokásos jelzőt használjam — azokat a fantasztikusan értékes, még mindig rom borította telkeket a környezethez illő épületekkel benépesítik. És jó volna még látni, hogy fölépül egy szép szálloda a volt Honvédelmi Minisztérium helyén. Szeretem a Blaha Lujza teret is. Csaknem húsz évig a Népszabadságnál dolgozva, éjszakai baktatásaim élményszerű színtere volt a Nagykörút, ahol — ha nem is a kései órákban — ott lüktet Budapest. Hátha még — mert lehetetlen fráter vagyok — nem néznék be a katasztrofális kapualjakba! Valaki egyszer, nyilván a körülmények szorító parancsára, kitalálta a tömb-házfelügyelőséget. Ez a rendszer mérhetetlen károkat okozott. Még a gazdátlanságon belül is árvaságra juttatta a fővárosi bérházállomány nagy részét. Hiba volt. Nem kizárólag a nosztalgia emlegetted velem a jó, öreg házmester bácsit, aki ezermesterként viselte gondját az épületnek. — Mindaz, amit elmondott, kérzdezteti meg velem: jól ismeri Budapestet? — Azt gondolom, sokaknál jobban. De biztos lesznek vizsgakérdések is. — No, nem szigorúak. Az ember hajlamos a maga útját járni. Úgy értem, hogy egy bizonyos szűk körön belül éli az életét. Munkahely, lakás, barátok, színház, néhány szórakozóhely, hivatal. A többi kimarad. Esetleg évekre. S közben elhiteti magával, hogy úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. — Persze, a vadonatúj lakótelepeket, a külső kerületek alapvetően átformált részeit nem jártam be keresztül-kasul. Ez igaz. Például döbbenten álltam meg a minap Rákoscsaba közepén, a tízemeletes épülettel átrajzolt, általam ismeretlen városközpont láttán. De ez csak az olyan helyekre vonatkozik, amelyeknek nincs vagy csak számomra nem volt előzménye. Azokat a részeket, amelyek már a negyvenes években, tehát gyermekkoromban is léteztek, ismerem. Bevallom, azért is, mert nagy csavargó voltam. Anyám ilyen-olyan megbízatásait villámgyorsan elintézve, boldogan villamosoztam be a fővárost. Ha nem volt pénzem tisztességesen, jeggyel utazni, nem vetettem meg az ütközőt sem. Tujáztam, ily módon mindenhová eljutottam, s imádtam fölfedezni. Úgyhogy, ha bemond nekem ilyen és ilyen számú villamosjáratokat, ha összeszedem magam, pontosan megmondom honnan, hová, milyen útvonalon és meddig létezett az a vonal. És ismerem a buszhálózatot, mert rengeteget utaztam még a harcsaorrú autóbuszokkal is, ahol a vezető melletti, legjobb helyet a végállomáson kellett szemfülesen elfoglalni. Ezek a zötyögések, bizony, fölértek egy-egy várostanulmánnyal. — Mondok egyet. Villamos. 60-as. — 60-as... 60-as... 60-as... Lám, felvágok, és azonnal rajtacsíp! Szerintem, nem is volt ilyen. — Volt. Nem is olyan régen. A Keleti pályaudvartól járt a Rákóczi úton, Erzsébet hídon át, a Lékai János téri végállomásig. — Ja, igen! Ez volt a háború előtt a 75-ös. Tudja, miért nem emlékszem rá? Mert az alatt a hét év alatt közlekedett, amelyet én részben Vietnamban, részben Bonnban töltöttem. Ez kiesett. De azért azt tudom, hogy itt az a bizonyos ikertermes, gömbölyített motorkocsis szerelvény futott, amelyet két ajtóval láttak el, és középen volt a felszállás. Később Debrecenbe került. — Mit jelent az, hogy valaki ismer egy várost? Utcákat, tereket, hangulatos éttermeket, jó puncstortát egy jellegzetes cukrászdában, egy sportpályát, hangversenytermet? — Embereket is. Meg tudok különböztetni egy VIII. kerületi vagányt egy XIII. kerületitől. Más a szókincse, más a viselkedése. Másként vagány. Nagyon rövid idő alatt ráérzek arra, mondjuk, ha egy gyári munkással beszélek, hogy tősgyökeres budapesti-e, vagy valamikor az ötvenes, hatvanas években a nagy hullámmal került föl. Hivatkozhatnék olyasmire is, hogy nekem még volt szerencsém beszélgetni Borsody Bevilaqua Bélával, aki A kávés ipar története című kétkötetes munkának a szerzője, és akinek a kultúrhistóriai munkássága következtében a középkor végétől egészen a harmincas évekig a budapesti vendéglátás minden jellegzetes, alapvető intézményét és hozzá tartozó embervilágát lexikális hitelességgel megismerhettem. Kedvenc könyvem. Az ágyam mellett tartom, hogy bármikor belelapozhassak. Egyébként a könyvespolcomon van egy elég hosszú rész, amely csak Budapesttel foglalkozó irodalommal van teli. Mondtam, mániám ez a város. — Egy várost sok mindenért lehet szeretni. Mert itt születtünk, mert sok öröm ért, mert itt élnek a szüleink, mert itt voltunk szerelmesek, itt van a legjobb barátunk, szeretőnk. Mert szép, boldog évekkel ajándékozott meg, mert kívüle nem ismerünk mást, mert munkánk, boldogulásunk ideköt. És mindezeken kívül még ezernyi másért. Van-e önnek valami, amit különösen sajátjának érez Budapestből? — Az ellentmondások. A városból táplálkozó örömeim és mérgem. A szenvedélyes és összehasonlítási alappal rendelkező büszkeségem és olykor kényszerű szemlesütéseim házigazdái minőségben. A beleszólás joga, kötelessége és néha a kívülrekesztettség tehetetlenségérzete. Az, hogy Budapest nekem behelyettesíthetetlen. Ennyi! MÜLLER TIBOR 22
