Budapest, 1985. (23. évfolyam)

10. szám szeptember - Kustos Lajos: Új elem a városépítésben

KUSTOS LAJOS, a VII. kerületi Tanács általános elnökhelyettese Új elem a városépítésben AZ ERZSÉBETVÁROSI REHABILITÁCIÓ Az Erzsébetváros, nevét 1882-ben Fgrenc József feleségétől kapta, mai területe az 1930-as években, a főváros XIV. kerületének, Zuglónak a létrejöttével vált véglegessé. A Tanács körút- Majakovszkij utca- Gorkij fasor- Dózsa György út- Thököly út- Rákóczi út által határolt, 2,1 négyzetkilométernyi területen ma 87 ezer ember él mintegy 37 ezer lakásban. Kialakulását követően — részeként a Közmunkák Tanácsa nagy, városformáló elképzeléseinek (Nagykörút, Madách Imre sugárút) — gyors fejlődésnek indult. Az akkor még kertekkel tarkított területek beépülésével a lakosság nagysága rohamosan nőtt. A lakosság számának alakulása: Időpont A lakosság száma A főváros lakosságszámához viszonyított aránya százalékban 1880 60.200 14,9 1890 78.400 14,0 1900 141.700 16,4 1910 152.454 13,7 1920 140.246 11,4 1930 135.565 9,4 1941 145.607 8,5 1949 115.495 7,3 1960 120.052 6,7 1970 106.024 5,9 1980 92.312 4,6 A történelem hullámzásai időnként mérhetetlen sok embert zsúfoltak össze e szűk területen. Az élet fonáksága, hogy erről utcát is elneveztek: száz nyomorúságos lakásáról Százháznak hívnak egy néhány száz méter hosszú utcát a Keleti pályaudvar mellett. A kerület legrégebben kialakult része a Tanács körút és a Nagykörút közötti terület, itt a lakóházak zöme 1850 és 1910 között épült, van azonban korábbi is, mint a Pekáry Imre városi alkapitány számára 1847-ben épített Majakovszkij utca 47. sz. alatti ház, melynek palota formáját Pollack Ágost alkotta, és van a közeli múltból való, mint a Madách tér házai, melyek az 1930-as években épültek Wölder Gyula tervei alapján. E terület az, mely a felszabadulást követően — a „torzóban" maradt Madách Imre út miatt — ismét a városrendezés fókuszába került. Az akkori Granasztói-tervet a határozott városformáló erő, a terek, utcák átrendezése, a Klauzál tér bővítése jellemezte — mintegy szabadulni akarván a gettó emlékétől, a megaláztatástól, új érték teremtésének lendületében. A gondolat azonban — érthető módon — nem válhatott valósággá, hiszen 1956-ban még 254 épület volt háborús sérült, közülük 46 ténylegesen közel állt a lebontáshoz, mint például a Rákóczi út 56. és 72. számú épület. A terv szelleme, nagyvonalúsága azonban tovább élt, s egy olyan kapaszkodóvá vált, ahonnan volt hová elindulni. 1968-ban Budapest Főváros Tanácsának Végrehajtó Bizottsága a VII. kerület átmeneti rendezésére tett javaslatot: „Budapest Általános Rendezési terve a kerület sűrű beépítésének fellazítása érdekében a Wesselényi utcától északra, a Klauzál térig, majd a tervezett Madách sugárút mentén, az Almássy térhez csatlakozva kb. 50 méteres, zöldsáv létesítését írja elő úgy, hogy a Csengery utca a Vörösmarty utca és a Dob utca között lévő tömb keleti felét, az ettől északra fekvő, Majakovszkij utcáig terjedő két tömböt pedig teljes egészében zöldterületnek jelöli." A terv megvalósítását azonban az ezredfordulóra datálták, mert a nagymértékű szanálásnak nem volt még reális lehetősége, hiszen a lakásínség az épülő kelenföldi és óbudai lakónegyed ellenére sem enyhült. Ez idő tájt érlelődik a gondolat, mely immár nem gyökeresen újat akaró városrendezéssel, hanem a terület utca és térrendszerét megtartva, a meglevő lakókörnyezetben kíván elérni alapvető tartalmi változást. Vagyis az építészet eszközeivel akar utat engedni a szociológiai felmérésekben felvázolt változásnak, hiszen a terület — elhanyagoltsága ellenére — fekvése, ellátottsága, kulturális értékeinek sokasága folytán a főváros szellemi életének egyik jelentős központja. A rehabilitációs terv előkészítését követően a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1978. április 12-én tárgyalta a megoldás módjait, és döntött arról, hogy elsőként a Tanács körút — Népköztársaság útja — Lenin körút — Rákóczi út által határolt területen kezdődjék el a munka, s kimondta, hogy a kísérleti épülettömb felújítását a VI. ötéves terv folyamán el kell végezni. Az elkerülhetetlen rehabilitáció immár sürgetővé is vált, hiszen a lakásviszonyok fokozatos javulása közepette mindjobban kiéleződött az ellentmondás az újonnan épített, jól felszerelt, általában lakótelepi lakások, valamint a belső városrészek avítt, komfort nélküli lakásai között. A főútvonalak helyreállítása folytán egyre jobban kiütközött a belső területek elhanyagoltsága. A VII. kerület e részén lényegében a felszabadulást követő időktől fennállt az építési tilalom, a lakosság elöregedett; s immáron nem tudta biztosítani a társadalmi struktúra kiegyenlített fejlődését. A rehabilitá-