Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Szakolczay Lajos: Eszmélést segítő kordokumentumok

Eszmélést segítő kordokumentumok A Fővárosi Levéltár új évkönyvéről A levéltár, akárcsak a múzeum, múltunk lelkiismerete. írásos dokumentumokban őrzi mindazt, ami velünk — országunkkal, városunkkal, politikánkkal, köz-és magánügyeinkkel — „történt". Adatok, kimutatások, beadványok, levelek, jegyzőkönyvek, periratok, okmányok, szabályzatok, jelentések, vallomások mind-mind azt a célt szolgálják, hogy hírt vigyenek a jövőnek. Hogy bármikor szembe nézhessünk velük, hogy múltat (közelmúltat) értelmező vizsgálódásainkban legyen mire támaszkodnunk. Tagadhatatlan, az így megőrzött dokumentum mindaddig holt kincs, amíg csupán dokumentum-létre van kárhoztatva: szunnyad egy poros levéltári polc vagy fiók mélyén. Ellenben azonnal eleven lesz, ha — új összefüggést keresve — tanulmányainkban fölhasználjuk. A levéltári munkának az okos megőrzésen kívül ezt is szorgalmaznia kell: a viszonylatteremtést; a föltámasztás ama — gyakran sziszifuszi —, mindig az egészre mutató kísérletét, amely új nézőpontot és távlatot ad(hat) elemzéseinknek. Magyarán: a dokumentum csak értelmezéssel kerülhet a gondolkodás áramába. Ezt az utat tették meg a Budapest Főváros Levéltára Közleményei '84 című kiadvány szerzői is; a Ságvári Ágnes szerkesztésében megjelent vaskos kötet mindennél jobban bizonyítja a gyűjtő és föltáró munka összekapcsolásának hasznosságát. A szerkesztő beköszöntőjében arra is kitér, hogy a munkatársak témaválasztásaikban és módszereikben túlléptek a helytörténet szokásos címkéin, s következtetéseikben meghaladták a fővárosi „belpolitika" kereteit. Eme tágítást örömmel nyugtázzuk: így van ez jól, hiszen a Budapest történetét fölölelő szintézis „a magyar főváros történetét összeurópai keretben fogja föl", evvel mintegy elkerüli a provincializmus veszélyét. Természetesen nemcsak a látószög nagysága, a tág szellemi horizont biztosíték a couleur locale-on való fölülemelkedésre, hanem a tanulmányok, közlemények színvonala is. Már rég túl vagyunk azon az időszakon, amikor az érdekes témaválasztás, a kuriozitás pótolta — pótolni igyekezett — az esetlen, silány megformálást. Igazságaink, közölnivalóink rest gondolkodással és száraz, „fűrészpor" nyelven nem érhetnek célt. (Az emlékezések vállalt henyesége, fésületlensége épp az élőszó dokumentumértékét hangsúlyozza.) A gazdag tematikájú évkönyv éppúgy kitér a negyven évvel ezelőtti eseményekre, mint a levéltár „hétköznapi" munkájára (állományvédelem, korszerű segédletek, kalauzok és útmutatók a különféle kutatásokhoz), sőt, függelékként recenziókat és az intézménnyel kapcsolatos híreket is közöl. Eme közlemények jó része azonban csak „járulékos". Az igazi szellemi izgalmat a tanulmányok és a dokumentumok, megemlékezések adják. A nemegyszer egymással vitázó, máskor egymást erősítő tanulmányok, közlemények közreadása a szerkesztői munkát dicséri. Rosszul fölfogott tapintatból vagy „politikai éleslátásból" szerencsére egyetlen tanulmány sem lett elszürkítve vagy egyenarcúra „satírozva". Külön is kiemelendő a szerzők alapos, sokszor a „szigorúan bizalmas" anyagokra és az emigránsirodalom termékeire is kiterjedő tárgyismerete, ittott a néven nevezés bátorsága. Az előbb már említett szintézist tekintve az évkönyv fókuszában Budapest 1945—73 közti története áll. Szerencsére a korszakhatárt egyik szerző sem értelmezi mereven, így Hegedűs József és Tosics Iván 1932-től adatolja Budapest általános rendezési tervének előzményeit, s többen (Benda Gyula, Zinner Tibor, Breinich Gábor) előzményként, illetve a jobb megértést szolgáló viszonyítási pontként visszautalnak a korábbi évekre (évtizedekre). A fönti korszakhatárhoz való elérkezés akarva-akaratlan némi pikantériát (is) hordoz, hiszen a két dátum nemcsak az új, születő országot, társadalmat, a világháborús pusztítások kiheverését segítő konok elszántság időszakát fogja közre, hanem a reformok elindítása és minden egyéb mellett a baljós éveket, az ötvenes évek politikai önkényének eluralkodását is. Több tanulmányból kiderül, hogy az 1948-at követő 3—4 év valódi mélypont volt az ország életében — Szabó Klára a fővárosi várospolitikát (1950— 1954) elemző cikkének nem egy megállapítása összecseng Kresalek Gábor tanulmányának (Humor és politika) számos kitételével —, és nagy erőfeszítést követelt a fölemelkedés. Érdekes, hogy a társadalomstatisztika milyen érzékenyen követi a történelmi-társadalmi katasztrófák, életformaváltások és egyéb mozgások (településpolitika, iparosítás, bevándorlás) által létrejött változásokat-helyzeteket. Az adatok és számoszlopok csak annak nyílnak meg igazán, aki az egzakt tudományt le tudja fordítani a szociológia nyelvére, méghozzá úgy, hogy kiolvasható legyen belőle a társadalom szerkezetére (összetételére, minőségére) utaló összes jellemző tulajdonság. Benda Gyula Budapest társadalma 1945—1970 című tanulmánya (Budapest társadalomstatiszikai leírása) kitűnően valósítja meg mindezt komplex elemzési módszerével, világos okfejtésével. A szerző három lényeges kérdés köré fűzi mondanivalóját: a népesség növekedését elemezvén rámutat az azt meghatározó vándormozgalmak jelentőségére; Budapest társadalmát néhány alapvető dimenzió figyelembevételével taglalja (az 1970-es népszámlálás adatait használva, de kitér a régebbi változásokra is); nyomon követi a főváros társadalmának térbeli rétegződését. Táblázatokkal alátámasztott összefüggésrendszere nemcsak a várospolitikával, népességszaporodással, lakóhelytervezéssel stb. foglalkozó szakembereknek mond sokat, hanem mindazoknak, akiknek csak „hobbija" a főváros, akik lakva próbálják megismerni a szűkebb haza eredményeit, gondjait. Budapest népessége 1949 és 1960 közt 1,16 százalékkal (214 ezer fő) nőtt, a gyarapodás azonban 1970-ig mérséklődött (0,75 százalék — 140 ezer fő). A népesség száma nagymértékben a bevándorlás függvénye. (Legtöbben Pest megyéből, aztán Szabolcs-Szatmárból, Szolnok megyéből és Bács-Kiskunból költöztek ide.) Az is tagadhatatlan, hogy Budapest ipari városként nőtt naggyá. Az 1930-as és 1970-es évekét összehasonlítva, a 15—59 éves munkaképes korú népesség alig változott (1930: 73,5 százalék — 1970: 66,3 százalék), viszont ugyanezeket az éveket figyelembe véve több mint duplájára emelkedett a 60 éves és idősebb lakók száma (1930: 8,4 százalék; 1970: 19,4 százalék). íme, az elöregedés sok mindenre kiható gondja (szociálpolitika stb.). Benda statisztikát olvasó szeme könyörtelenül tárja fel a modern nagyváros ellentmondásait. Az aktív keresők megoszlása népgazdasági ágazatok szerint, a főbb vezető beosztású szellemi foglalkozású szakemberek iskolai végzettsége, a nagyvárosokra jellemző tagozódás (egyes rétegek térben is elkülönülnek egymástól), a lakások felszereltsége, a lakóhely és munkahely viszonyából következő zártság (Csepel 76,3 százalék, Újpest 62,5 százalék) — mind olyan kristályosodási pont, amely a társadalom szerkezeti problémáit is magában foglalja. Ez a „hűvös" tárgyilagosság a kötetből kiemelkedő Benda-tanulmány legnagyobb értéke. A társadalomstatisztikus olyan állapotrajzot ad, mely közösséget cselekvésre késztető erő az ország szívévé duzzadt nagyváros megmentéséért. A szellemi élet hullámzásait, a fölépítményben is tükröződő társadalmi megmozdulásokat Karikatúra a Ludas Matyi 1948. június 12-i számának címlapján 22