Budapest, 1985. (23. évfolyam)
7. szám június - Szakolczay Lajos: Eszmélést segítő kordokumentumok
ÚJ HANG III ÉVFOLYAM . IVjl NOVEMBER -OKiKMIiHt . II Ii VM Derkovits Gyula grafikája a folyóiral 1945. évi 11—12. számának címlapján. A számot bevonták pesszimista hangulatúnak minősített címlapja miatt vizsgálja Rainer M. János (Irodalom — politika, 1955) és Kresalek Gábor tanulmánya (Humor és politikum. A Ludas Matyi 1948-as és 1953 évfolyamának elemzése). Jóllehet mindkét szerző vizsgálódását egyetlen évre, illetve jellegzetes korszakhatárokra „szűkíti", elemzésük vetekszik a nagyobb korszakokat átfogó tanulmányírókéval. Rainer nem kevesebbet tudatosít — Darvas József egyik, 1955-ös cikkének kitételével szólván —: „az irodalom rendkívül érzékeny szeizmográf'. S e szeizmográf jelzéseit kíséri nyomon, különös tekintettel a vitákra (Öregek és fiatalok stb.) s a magyar társadalom és a világpolitika (szovjet-jugoszláv viszony változása stb.) rezdüléseire. Jó szemmel veszi észre az 1953 nyarán kezdődött „olvadási folyamatot", a közéleti, irodalompolitikai csatározások lendítőerejét. Aki csak tanulmányának végső következtetését olvassa, fogalma sincs, hogy a szerzőnek hány száz (ezer) oldalt kellett végigböngésznie, amíg a következő megállapításra juthatott: „Fő feladatának pedig minden korlátja ellenére megfelelt az írók mozgalma: ha csak korlátozott körben is, de jelezte minden további lépés, reformelképzelés előfeltételét. Az adott helyzetben ez a szavak, fogalmak valódi jelentésének helyreállítását, az irodalom, a művészet — az ember — szabadságának tiszteletben tartását jelentette a szocializmus tiszta eszménye alapján." Kresalek Gábor sajátos átvilágítási módszert talált magának; a Ludas Matyi két évfolyamát faggatván azt vizsgálta, hogy a kor bonyolultsága — hangulata, életmódja, taktikája, politikája — miként jelentkezett az akkori pártvezetést, a négyeket kiszolgáló humor szintjén. Tudjuk, a karikatúra torz valóság; letagadhatatlan képe annak, ami őt létrehívta: a pártharcok, az egyház, a kulák, a szabotázs, a magánélet (!) leleplezésének. Valódi létminőségeket kellett volna a rajzolóknak megsemmisíteniük, ők azonban csak szócsövei voltak a hatalomnak. Képzeljük el Rákosi Mátyást és Szakasits Árpádot, valamint Farkas Mihályt és Marosán Györgyöt csecsemőként, ikerkocsiban. Vagy a Hősök terének azt az „összejövetelét", amikor Mátyás király és Árpád vezér az alábbi szavakkal nyugtázza jóváhagyását: (Rákosira és Szakasitsra célozva): „Meg lehetünk elégedve a druszáinkkal." Az agitálás és népbutítás tehát 1948-ban és 1953-ban a humor szintjén is zajlott; a durva, nemegyszer inszinuáló hang épp az ellenkezőjét érte el: már-már rokonszenvet keltett a kigúnyolt iránt. Kresalek nemcsak a politika és a közélet görbe tükrét vizsgálja, hanem a művészet és a sport kipécézett jelenségeit, „vadhajtásait" is. Leírja s értelmezi a karikatúrákat és sok miniatűr elemzés alapján vonja le a végkövetkeztetést: amíg 1948-ban a ma gánélet viszonylagos szabadsága, olykor kedélyessége és a politikai élet szerepelt a kifigurázandó témák közt, 1953-ban a Ludas Matyi már — „bár az egész élet átpolitizálttá vált" — a szó valódi értelmében nem foglalkozott politikával. „Az új szakaszt a lap jelentőségén alul kezelte." Ipartörténeti dokumentum a Fővárosi Levéltár gyűjteményéből A tematikai sokféleség nem engedi, hogy minden írásról részletesebben szóljunk, így a következőkben csak jelzésszerűen említünk egy-egy nagyobb terjedelmű elemzést. Zinner Tibor tanulmányának — Adalékok az antifasiszta számonkéréshez és a népi demokrácia védelméhez, különös tekintettel a Budapesti Népbíróságokra — fő mondanivalója, hogy a pár évig működő magyar népbíróságok nem voltak „véreskezűek". A szerző jobbára a nagyközönségtől elzárt ismeretlen anyagra támaszkodik, s egyetlen momentummal néha emberi tragédiákat érzékeltet. (A később öngyilkossá vált dr. Jankó Péter nemcsak Szála siékra kért halált, hanem a Rajk-ügy három vádlottjára is,) Szabó Klára a fővárosi várospolitika négy évét (1950—1954) tekinti át, s azt a folyamatot elemzi, hogyan lépett az „erősen politikacentrikus társadalmi berendezkedés" — mely a maga képére formálta a közigazgatást is — az 1953-as júniusi párthatározattal az államigazgatási tevékenység új szakaszába. Végkövetkeztetése az akkori idők tanácsi munkájának lehetetlenségére utal: „túlszabályozott intézményként a tanács első négy évében csak nagy erőfeszítéssel tudta ellátni feladatát.'/ Az erősen leíró jellegű dolgozatoknak is megvan az értékük, hiszen táblázataikkal, esetleges dokumentumaikkal a fölvillantott téma jelentőségére figyelmeztetnek. Légyen szó az utcanévadásról (Takáts Rózsa), a Duna-partok újjáépítéséről (Vadas Ferenc) vagy a Néptanácsok és Nemzeti Bizottságok ügyes-bajos dolgairól (Halasi László), a közelmúlt történelme megvilágosodik. Ez már értékmentés, s ezen belül letagadhatatlan része annak a folyamatnak, amely a kisebb jelentőségű, gyakran „helyi" jellegű történésekből képes kiolvasni az áramlatok irányát, a korhangulat, élet- és szokásmód milyenségét, a gyakorlati hasznú cselekvés módozatait. Ebbe a körbe tartozik a Meggyesi László-Szekeres József szerzőpáros üzemtörténeti összefoglalója (A Bosch gyár története 1945—1949), mely azon kívül, hogy kijelöli egy változó, fejlődő kisközösség helyét a magyar ipartörténetben, általánosítható tanulságokat is megfogalmaz. Nevezetesen egy tulajdonosait „váltogató", nem túl nagy létszámú gyár hasznos beépülését az alakuló, a politika elvárásaihoz igazodó gazdaságba. A levéltár a főváros 1945 utáni vezetőinek visszaemlékezéseit magnetofonszalagon őrzi. A negyven személlyel több száz órán át folytatott beszélgetésből az évkönyv Goda Gábor, Fischer József, Perczel Károly és Nezvál Ferenc vallomásait adta közre. Noha ezek a szubjektív, személyes élményre támaszkodó krónikák jobbára az emlékező érdemeit domborítják ki, kortörténeti jelentőségük tagadhatatlan. Mindenik szereplő részese volt a nagy időszak küzdelmeinek, harcainak, s a munkájuk közben szerzett sebek némiképp a gyakran bizonytalankodó, forrongó közállapotokat jellemzik. Goda Gábor kedélyes, mesélő, humoros fordulatokat sem nélkülöző vallomásában élethű képet rajzol többek között Károlyi Mihályról, Révai Józsefről, Kadosa Pálról és Pogány Ö. Gáborról. Az élmény egyedülisége, a találkozás öröme hevíti szinte minden sorát. Hozzá képest a többi visszaemlékező kissé száraz, didaktikus. Természetesen ez nem zárja ki egy-egy kortörténeti pillanat drámaiságát. Különösen Nezvál Ferenc emlékfölidézéséből érezni, hogy az 1952-es PB-ülés félelmes merevsége — Nezválnak ekkor kellett kiállnia a 10 éves városfejlesztési tervért — a Rákosi-klikk hatalmi pozíciójának megvédését szolgálta. Bár több írás is az újdonság erejével hat, külön kiemelendő Gáspár Ferenc-Szabó Klára Adalékok a főváros lakóinak 1955. évi közhangulatáról című összeállítása. Miért unikum ez a dokumentum? Mert félelmetesen, szinte a katasztrófát előre sejtetve tükrözi egy leromlott, politikusai által elhagyott ország közállapotait. A hajdan „szigorúan bizalmas" anyagként kezelt, kerületekből beérkező hangulatjelentéseket a tanács sajtó, propaganda és információs csoportjának vezetője összegezte és továbbította (heti 4—8 gépelt oldal terjedelemben!) az MDP Budapesti Pártbizottságának. Ma már, sajnos, tudjuk, hogy a főváros élelmiszerellátásáról, lakáshelyzetéről, lakóinak kül- és belpolitikai vélekedéséről, jogos forrongásairól szóló tájékoztatókat a vezetők nem vették komolyan. A következményeket ismerjük. Ez az összeállítás egyben mementó: a közhangulat — még a rémhírekkel teli közhangulat is! — egy ország életének fokmérője, nem érzékelni, illetve értékén alul kezelni megbocsáthatatlan bűn, visszaélés a közösség bi zalmával. A Fővárosi Levéltár évkönyvében — ez tematikai gazdagságát és változatosságát dicséri — szakember és az érdeklődő olvasó egyként kalandozhat. Mivel az írások nagyobb része egy szintézis előmunkálatainak tekinthető, a továbbiakban érdemes lesz a nyomdai korrekcióra jobban odafigyelni (a közzétett jegyzék az értelemzavaró elírásoknak csak bizonyos há nyadát szűri ki) és az itt-ott zavaró, egyszer hiányos, másszor nem egységes jegyzetelést a közlemények színvonalára emelni. (Budapest Főváros Levéltára kiadása, 1985) SZAKOLCZAY LAJOS 23