Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Szalay Péter: Budapest Nagydíj '85

Budapestre, az időjárás még mindig közbeszólhat... Nos, mi azt hangoztattuk, hogy az atlétika nem egy sportág a sok közül, hanem olyan, amely az egészséges, edzett ifjúság felnevelésének egyik leghatásosabb eszköze. Természetes mozgásformáit a legszélesebb tömegek könnyedén elsajátíthatják, ráadásul az atlétikára építeni lehet, ki kell használni hozzáférhetőségét, s azt, hogy közvetve elősegítheti számos sportág előrehaladását, térhódítását. Nem véletlenül tartják úgy a legnevesebb sporttal és testedzéssel foglalkozó szakemberek, hogy egy ország testkultúrájának értékelésekor mindenkoron az atlétika színvonala, népszerűsége és eredményessége a mérvadó. Az atlétikát az 1970-es években is sokan kedvelték Magyarországon, de jól tudjuk, hogy a lehetőségekkel nem éltünk kellőképpen, s a figyelemfelkeltés eszközeit sem használtuk ki úgy, ahogy kellett volna. Választásunk a propaganda nagy tárházából egy igazán vonzó verseny megrendezésére esett. Egy olyan gálára, amelynek szereplői magukkal ragadják a fiatal nézőket: az olimpiai bajnokokkal, világcsúcstartókkal találkozó gyerekek elálmélkodnak, amikor csaknem 100 méterig látják repülni a gerelyt vagy 230 centiméter fölött átsiklani a magasugrókat, s közülük sokan már a verseny napján közénk állnak. Azok a fiúk és lányok, akiket a látvánnyal sikerül megfogni, előbb vagy utóbb maguk is keresik az edzés, a bizonyítás lehetőségét, és szerintünk az sem baj, ha a felbuzdultak nem csapnak fel kivétel nélkül atlétának, hanem más sportágat választanak. Menedzserek hálójában A Budapest Nagydíj — a város versenye — hihetetlen gyorsasággal került a „jegyzett" nemzetközi viadalok közé, holott azokat — ha más nem — nagyszerű hagyományok segítették és segítik. Az indulás, persze, cseppet sem volt könynyű. A nemes szándékok ellenére többször mélypontra jutott az elvégzendő feladat nagyságához képest meglehetősen kis létszámú szervező bizottság. A házigazdák 13 fős „csapata" (a versenyek napján, természetesen, számos segítőjük akadt) kezdetben képtelen volt kiismerni a külföldi menedzserek észjárását, ravasz trükkjeit, akik jóformán csak egyetlenegy dologgal törődtek, a pénzzel, várható bevételeikkel. — Évekig szinte teljesen kiszolgáltatva éreztük magunkat a többnyire gátlástalan menedzsereknek, s néhány „nagyétvágyú" versenyzőnek, akik az esetek többségében ki is használták a naivitásunkat, tapasztalatlanságunkat, de úgy is fogalmazhatok, hogy éltek helyzeti előnyükkel — folytatja dr. Békési László. — Bíztunk a megállapodásokban, a különféle okiratok és ígéretek hitelében, s bizony, néhányszor csak a verseny előestéjén jöttünk rá, hogy felültettek bennünket. Számos, a Népstadionba várt világhíresség még kimenteni sem próbálta magát, mások nevetséges érveket vonultattak fel, és még több bajunk volt azokkal, akik eljöttek ugyan, de a magyar közönség előtt — szerintünk elsősorban magukat lejáratva — csak félgőzzel versenyeztek. Időbe tellett, míg kiismertük a partnereket, kitanultuk a szervezés csínjátbínját, íratlan szabályait, s Németh Miklós személyében rátaláltunk a magunk menedzserére. Az 1976-os montreali olimpia bajnoka, a gerelyhajtítás egykori világcsúcstartója ismereteit, nyelvtudását, nem utolsósorban pedig nagyszerű diplomáciai érzékét jól kamatoztatva, mind több hasznot hajtott versenyünknek, egyre több támogatót nyert meg a Budapest Nagydíjnak: neves atlétákat, kitűnő edzőket, befolyásos versenyszervezőket, külföldi televízós társaságokat, a magyar atlétikának is hasznot hajtó újságírókat, egyszóval számunkra elengedhetetlenül fontos partnereket. Németh Miklós fölöttébb gyorsan kitanulta a sehol sem tanított menedzseri szakmát. Elsősorban neki köszönhető, hogy az elmúlt hét év leforgása alatt nyolc olimpia bajnokai vonultak fel a Népstadionban, köztük olyan — nem túlzás — „szuperatléták", mint például az amerikai Al Oerter, aki párját ritkító sorozattal, négy olimpián, Melbourne-ben, Rómában, Tokióban és Mexikóvárosban sem talált a diszkoszvetésben legyőzőre. Az óriás termetű, amerikai dobó mellett vendégünk volt még a finn Lasse Viren, aki 1972-ben és 1976-ban negnyerte az olimpia 5 ezer és 10 ezer méteres versenyét, a kubai Alberto Juantorena, aki Montrealban a 400 és a 800-as döntő megnyerésével duplázott, továbbá az amerikai Edwin Moses, a 400 méteres gátfutás kétszeres olimpiai bajnoka, világcsúcstartója és hosszan lehetne folytatni a névsort, egészen a Los Angeles-i győztesekig, akiket 1984-ben — többek között — a nagyszerű Carl Lewis, Alberto Cova, Gabriele Dorio képviseltek. Az 1953-ban felavatott Népstadionban az atlétika hőskorát az 50-es évek jelentették, amikor a lelátókat zsúfolásig megtöltő válogatott viadalokon sorra dőltek az országos rekordok, de szép számmal születtek világ- és Európa-csúcsok is. Kovács, Iharos, Rózsavölgyi és a többiek minden felépésükkel tűzbe hozták a közönséget, de amikor a magyar atlétika fejlődése megtört, s csak elvétve akadtak olyan versenyzők, akikért valóban érdemes volt kilátogatni a Népstadionba, mind kevesebben válaszották a kikapcsolódás és a szórakozás formájául az atlétika eseményeit. Kivételt csak az 1965-ös Universiadé s az azt követő esztendőben lebonyolított — ma is gyakran, emlegetett — Európa-bajnokság jelentett, amikor sztárparádéhoz „illő számban" érkeztek a sportág barátai a stadionba. Aztán folytatódott a hét szűk esztendő, többnyire úgy, ahogy a bevezetőben említett, sivár 197l-es válogatott viadalon... A Budapest Nagydíj mind nagyszerűbb szereplőgárdájával alaposan átformálta a Népstadion „házi" rekordlistáját, szaknyelven — pályacsúcsait. A helyzet jelenleg az, hogy a hagyományteremtő nagy budapesti viadal műsorán szereplő számokban kivétel nélkül azok a Népstadion rekorderei, akik a Budapest Nagydíj versenyein írták át a csúcslistát. Az eredmények igazán tekintélyesek. Az amerikai Lewis 10.05 másodperce 100 méteren, a brit Steve Ovett 1500 méteren elért 3:31.57 perces teljesítménye, miként a szovjet rúdugró Krupszkij 5.82 métere, hasonlóképpen az NDK-s gerelyhajító Uwe Hohn 93.16 méteres budapesti legjobbja, akárcsak a szovjet kalapácsvető, Jurij Szedih 85.02 méteres, 1984-es győztes dobása kivétel nélkül világra szóló eredmény, amellyel bármely európai és tengerentúli versenyen győztesek lehettek volna. Hasonló a helyzet a nőknél is, ahol az eddigiekben a csehszlovák Kratochvilova (200 m: 22.25 mp) és Kocembova (400 m: 49.23 mp), a bolgár Donkova (100 m gát: 12.54 mp), valamint az olasz Simeoni (magas: 196 cm) és a lengyel Wlodarczyk (távol: 681 cm) számított a legeredményesebb résztvevők közé. Hét esztendő leforgása alatt, csaknem félszáz nemzet képviseltette magát a legrangosabb hazai atlétikai versenyen, amely, minden sportág nemzetközi erőpróbáit figyelembe véve is, a legkiválóbbak közé tartozik a magyar földön lebonyolítottak között. Eddig 156 aranyérmet osztottak ki, ezek közül a legtöbb, szám szerint 31, az Egyesült Államokba került. Az aranygyűjtő rangsorban az idei versenyek előtt a második helyet Magyarország foglalja el 27 elsőségével, majd a Szovjetunió (12), Lengyelország és Nagy-Britannia (10—10), Csehszlovákia és az NDK (8—8), Bulgária (7) és Kuba (5) következik. Összesen 26 nemzetnek jutott az aranyérmekből, köztük a szereplőgárdában kivételesnek számító Trinidad és Tobagónak, Guayanának, valamint Szudánnak. Tavaly, az eddigi legjobban sikerült Budapest Nagydíjon a Szovjetunió volt a legeredményesebb, megelőzve az NDK-t és az Egyesült Államokat, míg a magyar atléták közül csak a kitűnő gátfutó, Bakos György került fel a győztesek listájára. Az 1984-es Budapest Nagydíjon az újdonsült, négyszeres olimpiai bajnok, Carl Lewis számított az első számú sztárnak. A sokak szerint a popsztár Michael Jackson népszerűségével vetekedő 23 esztendős „csodaatléta" — aki Los Angelesben honfitársa, Jesse Owens 1936-os bravúrját ismételte meg „mesternégyesével" — az ünnepelt jogán különleges bánásmódban részesült, de inkább úgy kell fogalmazni, hogy különleges igényekkel állt elő. A sokoldalú versenyzőt menedzselő Los Angeles-i Santa Monica Club illetékesei jó előre kikötötték, hogy Lewis csak akkor jön, ha elkísérheti Budapestre az edzője és a menedzsere, továbbá négy klubtársa, nem utolsósorban pedig édesapja és édesanyja. A sztár és az őt körülvevő — egész Európát beutazó — kompánia a Forum-szállóban helyezkedett el, ott is a legszebb szobákban. Budai Gábor, a hotel igazgatóhelyettese a verseny után különleges, Lewisra jellemző történetet mesélt. — Carl olyan szobát kapott, amelynek ablaka a Várra és a Gellérthegyre nyílik, talán a legszebbet az egész szállodában. Este, amikor a versenyzők a Népstadionból a Forumba érkeztek, éppen elkezdődött az augusztus 20-i tűzijáték. Lewis meg volt győződve arról, hogy a nagyszerű látványosság őt köszönti, s roppant csalódottnak tűnt, amikor felvilágosítottuk... IAAF Mobil Grand Prix — Budapest A rekordgyorsasággal befutott nemzetközi verseny szervezői vállalták mindazoknak az előírásoknak a teljesítését, illetve érvényesítését, amelyeket a Nemzetközi A-matőr Atlétikai Szövetség, az IAAF a Budapest Nagydíjhoz hasonló nemzetközi versenyekkel kapcsolatban meghatározott. Ilyen módon sikerülhetett legálissá tenni az elenyészőnek aligha nevezhető pénzügyi alap megteremtését és az arra érdemes atléták honorálását, így hát a Budapest Nagydíj legkiválóbb, a világ minden nagy viadalán szívesen látott résztvevői sem távoztak üres zsebbel a magyar fővárosból, ki többet, ki kevesebbet 20