Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Müller Tibor: Gobbi Hilda

sig. Könnyű kis sétával minden fővárosi színház elérhető. Mindig fájt, hogy Budának nincs színháza. Hát most van. Egyetlen szem, a Várban. Isten őrizz, hogy megharagudjanak rám az Állami Népi Együttes tagjai és mindazok, akik méltán és joggal szeretik, becsülik a magas művészi szintre emelt folklórt, de a Corvin téri épület — akárki akárminek álmodta megépítése idején —, bizony, színháznak való. És csak annak. Nem pincében, padláson kell játszani. Nem ez a modern. A szükség nevezte csak avantgárdnak. — Mennyire ismeri ön a fővárost ezen a körön, tehát a színházi negyeden és Pasaréten kívül? — Budát nagyon ismerem. Erzsébet, a Rákosok, a valamikori peremkerületek nincsenek hozzám közel. De mert évekkel ezelőtt olyasféle hakniszínész voltam, sokat jártam vidéken kívül, arrafelé is. Nem mondom, hogy nem tévedek el. De leginkább, mert össze-vissza keresztelik az utcákat. Nem hiszem, hogy ez szükséges. Például itt, a Budai-hegyvidéken olyan megható és szép volt, amikor még a platánokkal, diófákkal szegélyezett utcát, Pázsit utcának hívták. Tudom, elhiszem, hogy Hébert Ede nagy ember volt, de annyi új lakótelep, annyi utca terem az építkezések nyomán, hogy a kegyelet bőségesen találhatna magának névtelen tömböket. Egyáltalán, az elnevezések. Ha azt mondom, megyek a Gelb Margithoz virágot venni — hangulata van. Ám a 4719-es Virágértet kimondani sem lehet. Kedélytelen, rideg, semmitmondó. Pedig a virág ajándék, tisztelet, érzelem. Nincsenek neveink. Ma mindenki fölkapja a fejét a Náncsi néni kifőzdéjére. Miért? Mert egy szem. Pedig egy Tömörkény könyvesbolt nevének olvastán, már mosolyog az ember. Nem szabad ellopni a derűt Budapesttől. Azt a semmihez sem hasonlítható meleg, otthonos légkört árasztó atmoszférát, ami az utcatábláktól, címerektől, cégtábláktól is kialakul, amitől felbukkan a déja vu, még az idegenben is, az az érzés, hogy itt már jártam egyszer. Egyáltalán, a kis, otthonos szögleteket, apró ötleteket elvesztegetjük, amitől testhez álló egy város. Amitől jó benne szerelmesnek lenni, verset írni, kutyát sétáltat ni. Ugye, minden évben megtermeljük a ma gunk 104 milliomosát. Ha én egyszer közéjük tartoznék, megvennék magamnak öt katonazenekart. Rézfúvósokat, tamburmajorral együtt. És elindítanám őket reggelente a város öt pontja felől. Hogy játsszanak. Menetben. Térzenét adjanak. Nem szeretem a gépzenét. Létezzen a muzsika. Dobogjon a szíve. Az enyém is. És áruljanak perecet.1 Meg tejeskávét. És szaladgáljanak a gyerekek. Ez nem nosztalgia. Ez egyszerűen életkedvcsináló. Mert mostanában senki nem mondja igazán komolyan, hogy jó reggelt. Odavetik: jóreggelt. — Van egy merész feltételezésem. Ha ön nem volna színésznő, politikus lenne. — Egészen biztosan nem. A politika nem engedi meg a lázadást. Én pedig konok ember vagyok. Néha, látszólag, a józan ész határain túl. Nem tudom elfogadni, ha csak értem, de nem érzem a dolgot. — Mégis. Ön színészotthont alapít, múzeumot szervez, gyűjtési akciókat indít, Nemzeti Színházat építtet az országgal. — Le is szidnak alaposan. Éppen tegnap este kaptam egy levelet. Dermesztően hatott rám. Nagyon udvarias, mondhatnám, kedves formában vetik a szememre, hogy vak vagyok. Nem látok túl a rivalda fényfalánál. Ennek a hazának most gyermekmenhelyre, kórházra van szüksége. Nem engem csepülnek, hanem az ötletet. Hogy ne álljak ilyen időszerűtlen mozgalom élére. De kérdem én, mi köze van a kettőnek egymáshoz. Nem a szociális intézmények helyett kell a Nemzeti Színházat felépíteni, hanem mellette. Én nem is tudom, van-e olyan nemzet, amelynek nincs színháza. Ez nemzeti kérdés. A nyelv őrzésének, ápolásának, gazdagításának otthona. Szimbólum. Totem. Kegyhely. Nem lehet meg nélküle a nép. És hogyha fel tudunk vonulni a Petőfi-szoborhoz március 15-én tisztességgel, ha megártjuk ünnepeinket, kegyelettel emlékezünk az aradi vértanúkra, akkor ne csak a kokárdát tűzzük ki, hanem tűzzük ki célul mindazokat a dolgokat, amelyek egy nemzetet nemzetté tesznek. Ez nem színházi ügy. Tessék nekem elhinni. Akkor is így van ez, ha az új Nemzeti Színház lesz az a hely, ahol méltó körülmények között hangozhatnak föl Katona József, Madách Imre szavai. Igen, ott. A nemzet színházában. — Nem a gondolattal, a kampánnyal van a baj. — Mert túlbuzgók vagyunk. Mert az önkéntességet összetévesztjük a szelíd erőszakkal. Mert túlteljesítünk ott, ahol már a teljesítés is népmozgalom, össztársadalmi ügy. Mert a nagy gondolatok is kificamodnak olykor, babramunka közben. Van erre nekünk bőséges történelmi tapasztalatunk. — Mindenesetre, nem felhőtlen, mindenkit egybekovácsoló ez az akció. — De azért csak fölépül a Nemzeti. És közben történnek megható dolgok. Kaptam én már borítékban ötven forintot. Gyerektől. Kisiskolástól. Torokszorító néhány sor kíséretében. Hogy nem tudja, kinek, milyen hivatalnak kellene elküldeni, hogy a zsebpénzéből spórolta össze, hogy ő is szeretne beülni majd a színházba. Ezt nem lehet manipulálni. Ebben a népben nagyon sok a szeretet. Az érzelmi szál. De tele van indulattal. Ha savanyú volt a tej, akkor írunk egy levelet, hogy mi a fészkes fenének az a Nemzeti Színház. Ilyenek vagyunk. Ilyen szeretetre méltóak. Hát ezért tehetséges ez a kedves, ideges magyar nép. Mert átélt, megélt és túlélt traumákat. Mert nemcsak én vagyok öt nemzet leszármazottja, hanem mi itt, a Duna-medencében magunkba fogadtunk más népeket, és magunkat befogadni ajánlottuk történelmünk során számtalanszor. — Tiltakozott, amikor azt mondtam, politikus alkat. Akkor most úgy fordítom, közéleti ember. így már elfogadható? — Nézze, az ember 18-tól 25 éves koráig nem politizál, hanem fiatal. Mi a fenét csináljon, aki fiatal, ha nem forradalmat? És a színészek humanisták. Ebből a kettőből pedig csak jó sülhet ki. És hozzá a költészet. A verset és a szavakat, a rejtett üzenetet kristálytisztán értő emberek egy-egy munkásszínjátszó esten. Ha ez politika, akkor nem tiltakozom a jelző ellen. Mert én azért nemcsak követ hordtam a romeltakarítás idején, hanem szavaltam is az első mozdony útnak indításákor az istvántelki főműhelyben, hídavatáskor, széncsatát ünnepelve. Ez, persze, nagyszerű volt. Különösen nekem. Hiszen még csak tegnap reszketett a lábam alatt a Deák Ferenc utca aszfaltja, amikor a hidakat robbantották a Dunába. Azt a Lánchidat is, amelynek újjáépítéséhez saját sátramban, perselyben gyűjtöttem a pénzt. A Nemzeti Színháznál is ugyanezt csinálom. Nem sátorban. Nem persellyel. De ugyanazzal a hittel, meggyőződéssel. Akkor is rám szóltak. Most is. — Önnek sok a dolga. Mindig is sok volt. Szól a telefon, utószinkronhoz hívják. Délelőttönként próbál, szinte minden este játszik. Hetenként Szabó család. Tévézik, filmezik. Rengeteg társadalmi kötelezettsége van. Örökké tesz. Ugyanakkor néha megenged magának egy-egy rövid panaszszót. Hát, miért nem pihen? — Lehet, hogy egy kicsit többet vállalok. Gyakran érzem. Mostanában. De keljfeljancsi vagyok. A mi generációnk fölismerhető. A külső jegyek ugyan eltérőek, mégis igencsak hasonlítunk egymásra. Mondjuk, Várkonyi, Major és én. Mi kemény korszakban szaladgáltunk ebben a világban. És ha nem is az izmaink, mert hisz azok megereszkedtek, ha nem is a szívünk, mert az renyhén ver (Várkonyié már úgy sem!), hanem a lelkünk a régi, ott benn kopásálló motor dolgozik. Nem volt, nincs rá garancia. Nem vállalná senki a karbantartását. De működik. Szakadatlanul. S ha ez nem űzne, hajtana, már ott volnék állandó bérlő Farkasréten. Ahonnan most még eljövök, megiszom egy kávét. A legtöbb barátom visszafelé már nem tart velem. Pedig hogy ki lehetne osztani ott a Hamlet, a Tragédia, a Bánk bán szerepeit! Micsoda parádés színlap volna! — Most szomorú. — Nem. Csak száraz. Belőlem nem könnyeket csal ki a lassan már utcát alkotó síremlékek sora. Nekem mondanivalóm van az ott pihenők számára. Hányszor mormolok magamban szerepszavakat, s gondolom hozzá: ez Bullának való, ez milyen hitelesen hangzana Uray szájából, így szavalná Pécsi. Ezért szeretem a múzeumot is. Leülök a kanapéra, ahol Gizi meghalt, és számon kérem tőle az öngyilkosságot (?). — A lakása is felér egy múzeummal. — Semmitől sem tudok megválni. Mert nekem ez a tehénpiszoktól saját kezűleg levakart kolomp ugyanolyan sokat jelent, mint a levélgyűjtemény, a fényképek, okiratok, az íróktól, művészektől származó sorok. Körülnézek, és mindenhez történetek tapadnak, eszembe jutnak jó éjszakák, nagy dumák. És jókedvem lesz. — Meg kell írni a második kötetet. — Nem tudom. Az első kézirat elküldése előtt írtam egy levelet Illés Endrének, amelyben arra kértem, tegye meg, hogy ha a legcsekélyebb kételye támad, küldje vissza az egész paksamétát, és ne beszéljen róla senkinek. Maradjon kettőnk között a dolog. Kiadta. Most is biztat. Ebből a kötetből kimaradt mintegy kétszáz oldal, mert hosszúnak találtam. Azóta összejött háromszáz. Vagy ötszáz. Mit csinálják? Ha elveszne, sajnálnám. De nem vagyok író. Színész vagyok. MÜLLER TIBOR 18