Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Müller Tibor: Gobbi Hilda

r if: "i mindenki nehezen vásárol, vagy kevés a fizetése, vagy sok, vagy csirkefogó a művezetője, vagy jóbarátja, vagy elveszik a kutyája, vagy megkerül. Olyasmi szól a rádióban, ami mindannyiunkkal megtörténik. Sokan, persze, fanyalognak: hogy lehet valaki egyszer Aase anyó a Peer Gyntben, másszor Szabó néni a rádióban? Hogy lehet örök érvényű shakespeare-i igazságokat hirdetni a színpadról, és Szabó néniként hülyeségeket mondani a rádióban, hogy ... — és akkor idézik. Mondom: szóval, te hallgatod? No, akkor nincs semmi baj. Mindent lehet mondani, ha igaz. — Csak éppen néha a fejére ütnek érte. KONCZ ZSUZSA felvétele — Na, mondja már! Ki lehet bírni. Kemény kobakom van. — De tényleg, nem unja egy kicsit Szabó nénit? Hiszen csaknem mindenki kicserélődött az eredeti szereposztásból. — De nem jószántából. Én még egyelőre vissza-vissza sétálok Farkasrétről. Múltkor Márkus Lacitól megkérdezték a televízióban, hogy miért énekel, bohóckodik némelykor, hiszen annyi szép és nemes szerep várta, várja filmben, színházban? Ő is csak annyit tudott mondani, hogy ez marhaság. Hiszen mindegyik játék. Ez nem műfaji kérdés. Sőt. Nem is olyan könnyű bohóckodni. Nem is olyan könnyű nevetést fakasztani. Talán nehezebb, mint csöndet, lélegzetet visszafojtó, drámai csöndet létrehozni a nézőtéren. Mert a nevetés hallatszik. Azonnal. És ha nem jön be, akkor az a csönd olyan, ami dobhártyát szakít, szíven döf, letaglóz. Nevettetni — kockázat. Sírni úgy is lehet, hogy csak szivárog az ember szeméből a könny. Nincs hangja. Nem lehet tetten érni a kudarcot. Egy-két szipogással, néma zsebkendő-szöszmöteléssel megcsalhatja magát a színész. De ha nem harsan föl a nevetés, megdermed a levegő, és valami csontváz kéz szorítja el a színész torkát. Kegyetlen dolog. — A színész beszél. A színész, aki mindig szerepekben gondolkodik, és aki Shakespearerel vallja: ,,Színház az egész világ, a színész benne minden férfi és nő. " — Pedig én virágkertész akartam lenni. Egy putnoki intézetbe jártam szakmát tanulni, s egy évig voltam gyakornok a Pázmány Péter botanikus kertben. Apámék ugyanis hallani sem akartak arról, hogy olyan ledér foglalkozást válasszak, mint a csepűrágást. Csak így nevezték, mély megvetéssel. Istenkísértés volt előttük egyáltalán megemlíteni a dolgot. De aztán úgy hozta a sors, hogy a család széthullott, nem volt tovább kitől rettegni, és akkor fogtam magam, jelentkeztem a Rákóczi úti Színiakadémián. — Egyszer csak letette a kezéből az utolsó virágcsokrot, és azt mondta: ennyi! Én színész leszek? — Mintha ott lett volna. Pontosan így történt. Fölvettek. — És amint végzett, a Nemzetibe került? — Igen. Ösztöndíjasként. Huszonöt évig voltam itt. Aztán egy kicsit elmentem. És megint visszatértem. — Mi történt? — Kisebb-nagyobb inzultusok, viták, elmérgesedett személyes konfliktusok. Na, nem! Ez nem érdekes. Különben is régen volt. Tudja, nekem mindig nagy pofám volt. Sohasem tudtam tartani a számat, nem érdekelt miből van, nekimentem fejjel a falnak. Ez a fal nevezetesen gumiból volt, és úgy visszapördített, hogy meg sem álltam Angyalföldig. Mire magamhoz tértem, már a József Attila Színház tagja voltam. — Elég nagy a távolság, ha nem is éppen földrajzilag. — Ez volt akkor a büntetőszázad. Legalábbis annak szánták. Én azonban boldog voltam. Olyan „munkaszolgálatos" társulat jött ott össze, amely, ha akarták, ha nem, elit alakulattá forrott. Egymás mellett öltözött Darvas Iván, Sinkovits Imre, Koncz Gábor, Ráday Imre, Komlós Juci, Kállai Ilona, Szemes Mari, Bodrogi. Ugye, elég? — Sokan pedig az égre néztek, és azt mondták: Angyalföldön színház?! Hát, lehet. Mindent ki lehet erőszakolni adminisztratív eszközökkel, de ez a színház soha nem fog igazi, mély gyökereket ereszteni. — Emlékszem, még a baráti körömben is voltak, akik biztatásomra, hogy jöjjenek, nézzék meg ezt vagy azt a zajos sikert, azt válaszolták, olyan messze van. Mondom: honnan? De mindenkit csak egyszer kellett elcsábítani. — Mert Budapesten van egy színházi negyed. Viszonylag kis sugarú körben megtalálható szinte valamennyi játszóhely. — Ezek a színházak akkor születtek, amikor Budapest ekkora volt. És azóta járjuk körbe azt a néhány utcát, a Vígszínháztól az Izabella téri Nemzetiig, a Nagymező utcától a Belváro-17