Budapest, 1985. (23. évfolyam)

7. szám június - Müller Tibor: Gobbi Hilda

„Bárkihez bekopogtatnék, kapnék egy tányér levest" FOVAROSI EMBEREK Gobbi Hilda Hogy mikor született? Nem illik megkérdezni. Hogy melyek voltak a legnagyobb szerepei? Nem érdemes megkérdezni. Hogy sikeres művészi pályafutása hogyan alakult? Nem kell megkérdezni. Hogy melyek voltak magánéletének legjelentősebb eseményei? Nem fontos megkérdezni. Különben is, magára valamit adó lexikon, színháztörténeti munka szócikkekben számol be ezekről. Bárki elolvashatja. De akkor mit kérdezzek a Kossuth-díjas kiváló művésztől, aki minden címet, rangot, kitüntetést megkapott, amit egy művész és közéleti ember, népszerű, közismert személyiség hosszú élete során átvehet? Elfogódottan ülök szemben Gobbi Hildával, megannyi Shakespeare-, Shaw-, Ibsen-, Vörösmarty-hősnő feledhetetlen alakítójával, az ország Szabó nénijével. És egy, a felsoroláshoz nem tartozó kép merül fel emlékezetemben. Egy fotó. A Blaha Lujza téren készült valamikor. A pillanatfelvétel egy mozdulatot rögzít: a színésznő vastag, kiérdemesült katonaköpenyben csákányt fog a kezében, és hatalmas elszántsággal, tűzzel, lendülettel odacsap a romos kőfalnak. Erő, hit, bizalom és győzelmes elszántság van ebben a fotóban. — Stimmel. A kép 1945-ben készült. Rajtam nem katonakabát, hanem ujjatlan pulóver van. Nem csákányt, hanem lapátot tartok az egyik kezemben, a másikkal egy fél téglát hajítok hátra. És bár elszántan, de éhségtől szédelegve, hittel, de felhólyagzott tenyérrel, tűzzel, de támolyogva igyekszem Major Tamással, Gábor Miklóssal, néhány kollégámmal és műszakival eltakarítani a Nemzeti Színház romjait. Ladányi Feri, Bánki Zsuzsi, és már nem is tudom még ki, szereztek egy stráfkocsit, arra raktuk föl a törmeléket. Ez rögtön az ostrom után történt. Ló nem volt. Megettük. Magunkat fogtuk a szekér elé. így próbáltuk alkalmassá tenni a színházat a játékra. — Ez volt akkor a legfontosabb? — Nekünk a világ. A létező legfontosabb. Valahol a Kerepesi temető mellett volt egy szeméttelep, oda hurcoltuk ki a rakományt. Mert játszani kellett. Színházat csinálni. Hiszen ez volt a dolgunk nekünk, színészeknek. Nekem az életem. Valamit építeni. A színpadon egy figurát, hús-vér alakot. Az életben egy színészotthont, múzeumot. Olyan sokan vállalkoznak a rombolásra! — Nem is olyan régen jelent meg egy önéletrajzi írása, kötete. Percek alatt elfogyott. És azt tartják, az írótól kár olyasmiről érdeklődni, amiből egyszer már könyvet készített. Mindent papírra vetett? — Ami számít. Őszintén. De nem vagyok író. Még írogató sem. Nem tudok semmit kitalálni. Azt meséltem el, ami megtörtént. így történt meg. így emlékszem rá. — Valamelyik interjúban vallja, hogy minden önnel kapcsolatos esemény, döntő fordulat, kaland Budapesthez fűződik. — Nem tudom, melyikben mondtam, mert hosszú színészi pályám során ezekből is volt jócskán. De mindenesetre igaz. A könyvemben is leírtam: nekem olyan sérelem, pokol volt az ostrom, amikor ezt a várost szétlőtték, mintha belém vágtak volna a gránátok, a bőrömet emésztették volna a gyújtóbombák. És folyton és azonnal építkezni akartam, és helyrehozni, akkor úgy tűnt, a helyrehozhatatlant. Emlékszem, nyomban beadtam egy kérvényt, már nem is tudom kinek, miféle hivatalnak, hogy tartsák meg az Erzsébet-híd két lerobbantott, üszkös pillérét. Mementónak. Hogy mindig emlékeztessen bennünket a legaljasabb dologra, amit ember valaha kitalált, a háborúra. És azt hiszem, nem is volt az olyan rossz ötlet. Úgy tudom, a híd amúgy is arrébb került egy kicsikét. — Ön budapesti születésű? — Igen. Egy-két külföldi utazást, néhány vendégszereplést leszámítva, soha huzamosabb időre ki nem tettem innen a lábam. — A Gobbi eredeti, nem felvett művésznév? — Olasz. A származásom egy kicsit bonyolult. Öt nép fiai és lányai keverednek őseim között. Vannak lengyelek, németek, osztrákok és olaszok a családban. A Gobbik mantuaiak voltak. — Netán rokona Tito Gobbi, a világhírű bariton, operaénekes... ? — Igen. Egyszer itt lépett föl, Budapesten, és én írtam neki egy levelet, elküldtem benne a nagyapám keresztlevelét, ő pedig nagyon kedvesen válaszolt, elmondta, hogy az édesapja a mantuai temetőben nyugszik, tehát nyilvánvaló, hogy egy családfa ága-boga vagyunk. Talán az ősi keveredés miatt vagyok ennyire magyar. Ennyire lokálpatrióta. Szeretem ezt a várost. Szeretem akkor is, ha mostanában sok borsot tör az orrom alá. Főként, mert kiirtjuk a zöldet, befalazzuk a hegyeket, nekimegyünk a fáknak, ligeteknek. Itt van a Rózsadomb, ahol lakom. Erre mindig azt mondták: úri negyed. Akkor költözzenek oda a dolgozók. Nosza. Erre kivágták a fákat, betontömböket építettek a parkok helyén. Itt van neked, dolgozó, a zöldövezet! Az ilyesmitől hideglelést kapok. De Pesten is, például az Akadémia mellett, attól a penészszínű szörnytől. Azt az érzést kelti bennem, ha arra járok, hogy menten rám ugrik, és fölfal. Ugyanakkor boldog tudok lenni a várbeli építkezésektől, a Duna-korzótól, de egyetlen szem helyreállított gázlámpától is. Személyes, belső ügyemnek tekintek minden kockakövet. Nem tehetek róla. Ezért is vagyok hithű rádaysta. — Pedig azt mondják, hogy egy várost nem az utcái, terei, nem a házai, épületei miatt szeret az ember. — Hát... ebben kő is van, víz is van, hegy is van, növények, és, persze, emberek. De azért csak megsiratom Óbudát, a Vízivárost. Nem vagyok a modern építkezések ellensége. Fenét. Az új Nemzeti Színház is modern lesz, és a lelkemet kiteszem érte. De valamit meg kell tartani az identitásból, a hajdan voltból. Ahogy Prágában teszik, ahogy Varsóban újjáépítették — a régit. Szükségünk van a múltra. Nem valami divatos nosztalgia, hanem hitvallás, hogy tegnap nélkül nincs ma, s nem lesz holnap sem. Látja, milyen patetikussá tesz azonnal ez a téma. Pedig a színpadon soha semmit nem utáltam úgy, mint a bombasztot, a deklamálást, az üresre lihegett mondatokat. — Az emberek, igen. A könyvében olvastam tán, de az is lehet, egyik beszélgetésünk alkalmával mondta, hogy önnek Budapest valami hasonlíthatatlan, összetéveszthetetlen, egyszeri. Olyan város, ahol, ha egész éven át nem volna egyetlen fillérje sem, mindig bekopoghatna valahova, s adnának egy tányér levest, egy szelet kenyeret, egy nagyfröccsöt. És nem kellene kétszer ugyanoda bemennie. Azt hiszem, kevesen mondtak ennél többet a hazáról, a szülővárosról. — Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy színésznő vagyok. Látnak színházban, tévében, moziban. — A népszerűség. Valószínűleg. De a siker cimborákát, haverokat vonz. Ők dongják körül a közismert személyiséget, mint pillangók a lámpafényt. A barátság más. — Szeretnek az emberek. Igen. Néhányan önzetlenül, magamért. Mások azért, amit teszek. Egy színészotthonért, egy szociális segélyért, meleg szóért, őszinteségért. Vannak, akik még azt is megbocsátották nekem, hogy kommunista voltam, amikor ez bűnnek számított. Elnézték nekem, annak ellenére, hogy nagypolgári származék lévén, olyan nagyon elütöttem az almafámtól. Azt mondták: ,,Jó, jó ez a Gobbi, csak ne volna kommunista." Később meg: „Igen, kommunista, de azért rendes ember." Tudja, milyen nagy szó ez! Legalábbis, egy bizonyos rétegtől. Meg hát — a Szabó család. Döntően megváltoztatta, megváltoztatja az életemet. — Ön az ország Szabó nénije, most már húszon... — ...hatodik éve. Nem hiszem, hogy ez valami különösebb művészi feladat. Inkább olyan, mint az életünk, hétköznapjaink hangos krónikája. Mindenkinek van unokája, 16