Budapest, 1985. (23. évfolyam)

6. szám május - Seregi László: Napirenden a víz

ugyanis azt találnánk kiemelni nyelvünk tárházából, hogy szigorúak, gyakorlatilag semmit sem mondtunk. Semmit, ami új vagy akár mellbevágó lenne. A föld mélyén mindig szigorúak a körülmények. Legfeljebb annyi írható a jelen számlájához, hogy az építkezések, közlekedési beruházások miatt sűrűbben változnak a térszín alatti viszonyok. Vagyis könnyebben mozdulnak el helyükről a csövek, hamarabb kopnak el a fokozottabb igénybevételnek kitett alkatrészek. 1867: napi 8 ezer köbméter, 1984: napi 1 millió köbméter Ha ebből a szemszögből vizsgáljuk a Vízművek hálózatának állapotát, tüstént eszünkbe jut a keresett minőségi megkülönböztetés: vihar előtti. Aggodalomra ugyan nincs okunk, nyugtat meg a Becker Károly irányításával készült magvas tanulmány, de azt sem rejti véka alá, hogy amennyiben nem indítják be a 15 évre szóló rekonstrukciós programot, nos, akkor... De erre most még ne is gondoljunk! Csak jegyezzük meg: a vállalat 5400 kilométer hosszúságú vezetékhálózatának 24 százalékát az első világháború előtti években, hónapokban fektették le. Zömmel birják a strapát, kivált, ha tulajdonságaikat összehasonlítjuk némely, a közelmúltban beépített csőszakaszéval. Az első vezetéket — a FVM házi tájékoztatója szerint — 1867-ben helyezték a föld alá. A munkálatokat egy William Lindley nevezetű londoni mérnök vezette, az első aknakutat pedig Bürgermeister György székesfehérvári illetőségű kútmester fúrta. A telep, amelyet „ideiglenes pesti vízműnek" hívtak, a Parlament északi szárnyának a helyén állt, és kapacitása napi 8200 köbméter volt. 1940-ben évi 80 millió köbméter vizet fogyasztott az ipar és a lakosság. A háborút követően valamelyest visszaesett a termelés; érthető okokból. Alig néhány év múltán azonban 120 milliónál tartott, és 1960-ban a 200 millió kapuját döngette. Egyhamar meg is birkóztak a feladattal, ami a következetesen végrehajtott fejlesztési tervekkel függ össze. A Szentendrei-szigetet kutakkal benépesítve, az elmúlt évtizedben nekifogtak a Csepel-sziget kiaknázásának. Ez kissé bonyolultabb, tán még az eddiginél is alaposabb szervezést, körültekintést kívánó munka, de az egyre növekvő igények nem adtak, s nem adnak módot a víznyerőknek arra, hogy kényelmesen hátradőljenek a foteljükben. Tavaly 350 millió köbméter vizet juttattak el hozzánk, s nem rajtuk múlott, hogy ez a mennyiség nem lett több. Azt mondják, Budapesten 15 éve nem volt komolyabb mizéria, s ezzel még New York sem dicsekedhet, más metropolisról most nem is beszélve. A kánikulai csúcs sem hozza zavarba a vizeseket, mert arra is nagyon odafigyelnek, hogy mindig legyen készenlétben elegendő tartalék. Szakemberek állítják: egy város vízellátása akkor tekinthető magas színvonalúnak, ha a teljes termelés 30 százaléka van a tárolókban. A gellérthegyi, a kőbányai és a krisztinavárosi medencékben 258 ezer köbméter fér el. Magyarán, még 30—40 ezernek kell helyet teremteni, s ekörül sincs többé gondunk. Nyáron sem. Frommer Miklós csak a rend kedvéért veti közbe, hogy ők a téltől sokkal jobban félnek, mint a nyártól. Télen ugyanis a kutak befagynak, hozamuk csökken, a víz meglehetősen körülményesen, lassan jut el a fogyasztókhoz. Amikor a hőmérő higanyszála a plusz harmincas jelzésnél ver tanyát, akkor egészen más a baj. Ilyenkor általában bőséggel van víz, ellenben a vékony csövek nem képesek kellő mennyiségben és ütemben felvinni a vizet a magasabban fekvő területekre. Ekkor jelennek meg az újságok hasábjain a locsolási tilalmak, így szabadítják fel a szükséges kapacitást. Mindebből korántsem az következik, hoggy a mostani, napi 1 millió köbméteres átlagteljesítmény nem fokozandó! Az új lakótelepek új igényeket teremtenek. A tervek szerint ebben az évben 15 ezer köbméternyivel többet adnak majd a kutak, s 46 kilométerrel bővül a vezetékhálózat. Jó mérési eredmények, gyanús szag, íz, szín Akár nagyobb is lehetne a növekedés üteme, ha nem okozna mindinkább gondot a felszínre hozott vizek minősége. A csepeli kutakból nyert víz kémiai, biológiai és bakteriológiai mutatói nem vetekedhetnek sajnos a szentendreiszigetiével. Főként a mangán és a vas köti le a vegyészek figyelmét. Utóbbi a vízben oxidálódva kicsapódik, és megtelepszik a vezeték oldalfalán, ahonnan azonnyomban bekerül a hálózati sodrásba, mihelyt a rendszeren belül megváltoznak a fizikai feltételek. A poharunkba, edényünkbe kerülő barna üledék szaga kétségkívül átható, ha úgy tetszik, büdös. Amit a vállalat vezetői sem vonnak, vonhatnak kétségbe, csupán arra hivatkozhatnak, hogy mérési eredményeik általában eleget tesznek a kívánalmaknak. A Fővárosi Köjál szakemberei sem tagadják: a víz minősége általában megfelelő, de egyes területeken nem kielégítő a fejlődés. A település-egészségügyi osztály összegzéséből például kiderül, hogy tavaly 21 jelzés érkezett: járvány gyanúja áll fenn. Az elemzések során beigazolódott, hogy 16 esetben kizárható a feltételezés. Ám megesett, hogy az FTC külföldi vendégei amiatt kaptak fertőzést, mert ittak a locsolóvezetékbe tévedt ipari vízből. S ha csak ez lett volna az egyedüli „csőcsere"! Fekáliás szennyezettséget — igaz, nem a Vízművek hibájából — a XI. kerületben mutattak ki az Április 4. Gépgyár és az egyik Budafoki úti iskola területén. Mátyásföldön a nitrátosodás vitán felüli nyomait fedezték fel, ami intő jel! Gondoljunk azokra a tragédiákra, amelyek azért következtek be, mert csecsemők ittak a nitrátionnal feldúsított vízből. Az immár nem éltető, hanem „haltató" nedűből — mondta keserűen az egyik vidéki kistelepülés tanácsi embere annak idején, amikor a megrázó események éppencsak lejátszódtak. Budapesten jelenleg még nincs nitrátveszély, szögezi le a Köjál jelentése, de újabb és újabb erőfeszítéseket sürget, nehogy ránk köszöntsön a baj. A nemrégiben rendeltetésének átadott ráckevei víztermelő telepen ózonnal tisztítják a vizet, s ez az eljárás csakugyan célravezető, ám roppant költséges. A munka sok, a pénz kevés Mégis vállalni kell az anyagi áldozatot. Akkor is, ha így tovább szűkül a hálózati rekonstrukcióra fordítható összeg. Persze, más szék, más optika. Nem mintha bármelyik, a főváros vízellátásáért felelős szakember ennek ellenkezőjét állította volna. A Vízművek műszaki igazgatóhelyettese inkább annak érdekében emel szót, hogy az elkövetkező ötéves tervciklusban az eddiginél jobban támogassa a főigazgatóság fenntartási céljaikat. A jelenlegi szabályozók azonban ezt nem teszik lehetővé, s a tanács így csak a fejlesztéseket részesítheti előnyben. A fenntartás és a rekonstrukció szigorúan vállalati feladat. A hálózati biztonság növelése ugyancsak a legfontosabb feladatok közé sorolandó. Kinek használ az, ha gyenge minőségű szerelvényekkel próbálnak úrrá lenni a nehézségeken? A ma drágának tűnő befektetés, ahogy mondani szokták, kamatostul megtérül. Hiszen évek hosszú során át nem kell vele foglalkozni, megy minden a maga kerékvágásában. A főigazgató helyettese sem vitatja: a Fővárosi Vízművek vezetőinek érdeme, hogy megkíméltek bennünket a sima acélcsövek „áldásaitól", nem fektették le ezeket a földbe. A legkorszerűbb termékből, a gömbgrafitos csőből viszont anyagiak hiányában nem tudnak annyit beszerezni, amennyi kellene. Csak odajut belőlük, ahol beépítésük múlhatatlanul fontos. Valamelyest javult a magyar háttéripar együttműködési készsége. Sőt, termékeik színvonala is. A tolózár minősége eléri a hasonló célt szolgáló nyugati gyártmányét. Egyetlen gond vele, hogy drága. A jövő útja mégiscsak ez. Nem várhatunk folyton és mindenben külső segítségre. Ezt a Fővárosi Vízművek már régen felismerte, rögtön, azután, hogy megszüntették a Váci úti acélöntödét, arra hivatkozva, hogy korszerűtlen, és rekonstrukciója nem gazdaságos. Fűzzük hozzá: az az üzem világszínvonalú csöveket gyártott. A helyette létesült vasbetoncső-gyár ellenben nem tudja pótolni a városi vezetéket. „Magad, uram, ha szolgád nincs" alapon hozzáláttak a saját építési feltételek megteremtéséhez. Megvették a Rocla-cső gyártási jogát, de ez csak gravitációs vezetékek céljára alkalmas. Csak a rend kedvéért: általában velük találkozunk a friss és még frissebb útfelbontások alkalmával. Igen, az ő létszámhelyzetük sem valami fényes. Ember még csak akadna, de nekik ebben is igazi minőség kellene. Hiszen a víz, ha kiszabadul csőrabságából, veszélyes ellenséggé válhat. Nem mindegy, kit engednek a hálózat kényes pontjainak közelébe. Válogatni viszont alig tudnak. Kevés a pénz, mint mindenütt; sok a munka, mint majdnem mindenütt. Ráadásul itt nincs mese: hiába indul a vonat, addig senki nem mehet haza, amíg nem orvosolják a bajt. Itt nincs vasárnap és húsvét, szabad szombat és karácsony; itt minden jóval szigorúbb. Aki marad, az tudja, tudnia kell, hogy mit vállal. Mégis: 1985 végére a lakások 95 százaléka vezetéken át kapja majd a vizet. Vajon bírják-e háromszáz évig a strapát? SEREGI LÁSZLÓ 7