Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Karvaly Imre: Madách és Vilt magányossága

Madách és Vilt magányossága A szemet-szívet gyönyörködtető margitszigeti nagy virágszőnyeg sarkában rettenetesen magányos és szomorú ember ül egy padon. Sem művészi, sem közéleti pályája nem volt sikeres. A börtönből való hazatértekor madárka felesége kiröppent a fészekből. Otthona sohasem volt az valójában. Az elnyomók kopói mindenütt szaglásztak utána. Az áhított irodalmi sikerek is elmaradtak. Tragédiája előadhatóságában senki, ő maga sem bízott többé. Alkalmazkodni nem tudott, mások közeledését gyanakvással fogadta. Legközelebbi szomszédai is más világrészek lakóinak tűntek. Sivár és kihalt volt minden, pedig ez a sajnálatra méltó magányos ember ajándékozta meg a magyarságot és az emberiséget a legfenségesebb tragédiával. Benne a legmélyebb, legszentebb gondolatokkal és érzésekkel, melyek színpadon megszólaltattak. Mintha a költő bolyongásai közben ült volna le erre a padra. Nyílt légtér veszi körül mindenfelől a szobrot, felette is, fel egészen a kék égig. Az ilyen szabadba helyezett szobormű legtöbbször eltörpül határtalanul emberfeletti környezetében. Sok nagyméretű alkotás elveszti arányait a szabadtéri felállítással, gyakran zárt tömege sem menti meg az eltörpüléstől. Hogy ritkán ugyan, de ennek ellenkezője is megtörténik, azt tapasztalhatjuk Leonardo lovasán, mely szerény dimenziói ellenére is monumentális. És itt, ennél a szobornál is, amikor a karok és lábak felbontása, az ideges végtagok egymással pontosan kiegyensúlyozott arabeszkjei új terek képződésével sem bontják meg a szobor egységét, melynek megőrzése tökéletesen sikerült. Itt nincsenek különös szemszögek, a különböző nézetek harmonikusan folynak egybe, amint körüljárjuk az emlékművet. Ezt a néző szinte kis balett formájában teheti. Nehéz az ilyen mű megvalósításának útját, annak egyes állomásait figyelni. Embrionális korszakát a művész fantáziájában töltötte, amelyről Jean Cassou, Vilt Tibor értő, francia kritikusa megállapította, hogy kivételes fantáziája égi kegynek köszönhető. A megvalósításnak két útja áll nyitva a szobrász előtt. Egy nagyobb kőtömbből vagy fatörzsből eltávolítja a célja eléréséhez feleslegesnek tartott darabokat, míg elérkezik műve lelkéhez, ahogy azt eredetileg megálmodta. Vagy agyagdarabkák, galacsinok egymásra helyezésével alakítja ki azt. Az előbbi a bontásos eljárás, az utóbbi az építésé. Nagy türelemmel, még több tehetséggel helyezett el Vilt sok száz agyagdarabkát, hogy ezekből kiformálja, felépítse Madách Imre testét. Hogy az öntésről, csiszolásról, patinázásról ne is beszéljünk. Mind tele van buktatókkal, melyek meghiúsíthatják a legjobb szándékot is. Tehát a tehetség és fantázia még nem elegendő remekmű létrehozásához. A megvalósításához óriási mesterségbeli tudás is szükséges. Az alkotás megszületését megelőzte a művész egész addigi életműve. Előzmény volt minden szobra, egész addigi élete. Benne foglaltatnak a kezdet fejei, ezek a nagy pszichológiai beleérzésről tanúskodó arcok: puha viaszba ideges ujjakkal simogatva, engedelmes agyagból építve, sok évgyűrűs fából vágott és ragasztott deszkákból faragva vagy furcsa fényekkel tarkáit ólomból forgácsolva. Ide tartoznak a győri szentek, a merev tartású madaras lány, az építész kilépő figurája. Majd az érett kor szüretje: a kentaurok, bohócok, kakasok, formaismétlések, kategóriák, az üveglemezekből kialakított réteges kompozíciók. Ide még a domborművek is, bár azok a szorosan vett szobrászatból a festészet területére vezetnek. Mint fantáziadús ember kiváló vitapartner volt, aki szinte percenként dobott fel új és érdekes témákat, újnál újabb szemszögből megvilágítva azokat. Utolsó éveiben egyre növekvő beethoveni süketsége az ilyen utakat beszűkítette vagy bezárta. Mindazok, kiket barátságával kitüntetett, észre kellett hogy vegyék azt a nagy hasonlatosságot, mely Madách és Vilt nagy magányossága között fennállott. KARVALY IMRE 15