Budapest, 1984. (22. évfolyam)

2. szám február - Banner Zoltán: A hídépítő üzenete

BRONZBÓL - KÖRTEFÁBÓL Követek. 1981, bronz, 30 cm Artfotó VGMK, BOKOR ZSUZSA felvételei Balogh Péter romániai magyar szobrászművész múlt év végi bemutatkozása a Magyar Nemzeti Galéria időszakos kiállítási termében lezárta azt a kört, amely Szervátiusz Jenőnek és Mattis Teutsch Jánosnak ugyancsak a közelmúltban rendezett tárlatával rajzolódik kerek egésszé. Nem iskoláról vagy stíluskörről van szó, hanem egy művészi magatartás és helyzettudat kiteljesítéséről. Az csak természetes, hogy minden művész az ember, a szűkebb vagy tágabb értelemben vett emberiség sorsáért érzett felelősségből vállalja az alkotás kínjait. S hol az ember legsajátabb vonásait, értékeit és személyiségének integritását roncsolóbb veszélyek fenyegetik, ott a védelem és a védekezés reflexei is őseredetibben törnek fel az alkotóból. A huszadik században Közép-Kelet-Európa művészete villantotta fel a legfelelősségteljesebb felkiáltójeleket — Bráncusitól, Bartókon és Kafkán át a ma még kevésbé ismert jelenkori középnemzedék most formálódó jelbeszédéig. Balogh Péter ennek a nemzedéknek a tagja, s noha életművének ezúttal csak kis töredéke BALOGH PÉTER SZOBRAI került bemutatásra, szobrászi nyelvének világossága, vivőereje ritka következetességgel vallanak törekvéseiről. Ezerkilencszázhúszban született a Bihar megyei Micskén. Szülei a lassanként dombokká fodrozódó alföldszéli táj szigorú fekete-fehér falusi öltözetét viselték. Ő Bocskai. 1980, bronz, 24 cm már diákkorában pénzkereső inaskodásra és munkára kényszerül; ekkor ismeri meg a szerszámok és az anyagok természetrajzát, viselkedését — ma sem készít az övéinél mívesebb fém- vagy faszobrot senki a romániai magyar szobrászatban. Az Adyt és Bartókot emberközelből rajzoló nagyváradi festő, Maczalik Alfréd figyel fel Balogh Péter művészi készségére, s ő készíti fel a főiskolai felvételire. Ezerkilencszáznegyvenegyben először a budapesti Iparművészeti Főiskolára iratkozik, ahol — akárcsak a másik erdélyi szobrásznak, Benczédi Sándornak — a kiváló fafaragó művész, Ohmann Béla a tanára. A katonai szolgálat, a hadifogság évei iktatódnak életébe, majd 1948 és 1953 között a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskolán fejezi be tanulmányait. Néhány évre mesterei maguk mellett tartják, a tanársegédi kötöttségtől azonban már 1956-ban megszabadulj ettől kezdve kizárólag az alkotómunkának szenteli energiáját. Erdélyi származású szobrásznak csakis a fa lehet elindító iskolája. O is fában hangolódik rá témáira és mondanivalójára: nagyméretű, függőleges deszkákba vési első domborműveit (Csokonai, Család, Bihariak, stb.), s kislánya, Angyalka felcseperedésével párhuzamosan szökkennek fel ujjai alól légiesebbnél légiesebb leánykaaktjai — az életmű külön fejezete — amelyből a Nemzeti Galériában is kaphattunk ízelítőt. A huszadik századi erdélyi szobrászat első pillanatától máig figurális meghatározottságú volt és maradt. Kis népek és közösségek művészete mindig elkötelezettebb, mint a nagyobbaké, akik gyakrabban nézhetnek túl az alkotás (és a lét) egzisztenciális kérdésein. Ebben a kis művészetben mind a román, mind a magyar alkotók teremtő gyakorlatát naponta átfűtik s átszövik a főleg paraszti ősök szenvedései, a történelmi korbácsoltság emlékei, ezért a szobrászi tárgy és téma, forma és tartalom elválaszthatatlanul szerves egységet alkot az emberi alak és arc foglalatában. Szervátiusz Jenő a két világháború közötti években a lelki szenvedés olyan szobrászi anatómiáját alkotta meg, amely 16 l