Budapest, 1984. (22. évfolyam)

12. szám december - Kiss Sándor: Emlékezés Kiss János altábornagyra

Az Isonzónál Pihenő az olasz fronton (az x-szel jelölt Kiss János) Kiss Antal 48-as honvéd ezredes ca árulkodott a szörnyű órákról, melyeket el kellett szenvednie —, nem tudott magán uralkodni, és sírva borult a megkínzott ember nyakába. Letelt az idő. Az altábornagy utolsó szavával még megjegyezte: — Meggyaláztak, megszégyenítettek, villanyoztak, de én mindent türelemmei viseltem. Most ezután vigyél engem Kőszegre. Felesége annyit tudott mondani: — Bár inkább a harctéren haltál volna meg... — Mire az altábornagy csak annyit válaszolt: — Itt is a hazámért halok meg! Hamarosan döngő léptek hallatszottak. Kiss Jánosért jöttek. Elindult utolsó útjára. Egyenes tartással, merev lábát a megszokott, begyakorolt módon maga után húzva lépkedett, oldalán az esperessel. Beszélgetett vele, mintha nem is a vesztőhelyre igyekezne. Itt azonban gyilkosainak kegyetlensége még egy fájdalmas próba elé állította. Meg kellett néznie az előtte kivégzettek élettelen tetemét. Ekkor — mintha hangosan gondolkozna — kijelentette: „Isten bocsássa meg azok bűneit, akik ezt véghezvitték!" — és folytatta útját a félelem legcsekélyebb jele nélkül. Olyan csend lett, mint a vihar kitörését megelőző pillanatokban. Az altábornagy ebben a nagy csendben, mint akinek tiszta a lelkiismerete, felemelt fejjel, nyugodtan közeledett a kivégzés színhelyéhez. Lassan a bitófa alá ért. Néhány perc múlva jelentették a halál beálltát. Az esperes nem teljesítette a hadtestparancsnok azon parancsát, hogy a kivégzési négyszög és az egybegyűlt csapatok előtt jelentse ki: „így járnak az árulók" — hanem megtörve a csendet hangos imába kezdett: „Imádkozzunk elhunyt bajtársaink lelkiüdvéért" — és elkezdte a Miatyánkot, melyhez lassan csatlakoztak a jelenlévők, így a kivezényelt század emberei is. A dermedt csendben, mintha megállt volna az idő. Aztán megszólalt a trombita. A kivégzési négyszög kürtöse lefújta a készültséget. KISS SÁNDOR 27