Budapest, 1984. (22. évfolyam)

12. szám december - Kelecsényi László: Suksin Magyarországon

Megkésve érkezett hozzánk. Amikor 1975 őszén, a Vörös kányafa bemutatójakor színes plakátképe megjelent a pesti utcákon, már egy éve halott volt. Nem ismertük őt eléggé életében. Az Európa Kiadó megjelentetett tőle egy válogatást 1972-ben, de fontosabb írásai nálunk csak a halála után láttak napvilágot. Filmszínészként fedeztük fel: játszott egy epizódszerepet Szász Péter koprodukciós vállalkozásában. Rendezései vagy nem jutottak el hozzánk, vagy nem az életmű teljességének ismeretében fogadtuk jelentkezését. Nem egyedülálló eset. Más nagyságokkal is megtörtént, hogy késve érkezett az elismerés, csak a haláluk után jöttünk tisztába igazi értékükkel. Őt sokáig még a hazájában sem tudták igazán felmérni. Zavart okozott egyéniségének újszerűsége a szovjet művészeti életben, vállalásainak (színészi, rendezői, irói szereplése) összetettsége, mondandójának húsbavágó elevensége. Vaszilij Suksin több mint tíz éve nincs már köztünk. 1974. október 2-án álmában érte a halál azon a doni uszályon, ahol A hazáért harcoltak forgatócsoportja lakott. Vaszilij Suksin életműve, hagyatéka ma is kínzóan aktuális. Nemcsak hazájában, hanem nálunk is. Suksin a megkésett történelmi fejlődés írója. A messziről jött és az élet kuszaságaiban eltévedt egyszerű orosz paraszt szószólója az irodalomban. A fogalom eredeti, minden rosszul értelmezett torzítástól és magasztos esztétikai tartalomtól mentes értelemében: népi író. A nép írója, aki saját tekervényes életútjában a nép sorsára ismert, a nép életében pedig a történelem menetének szükségszerű, de fájdalmas veszteségeket okozó, tragédiákat produkáló természetét ismerte föl. így értette meg önmagát, és így tudta művészetét oly egyetemessé formálni, hogy írásai és filmjei az Elbától egészen az Amurig nem szorulnak lábjegyzetes magyarázatokra. Suksin a születő és állandó változásokon átmenő szocializmus írója. Hatalmas cselekvésvágy, hatni akarás fűtötte. Ezért vállalt annyiféle művészi szerepet. Ezért játszott, rendezett vagy készült a rendezésre, és írt szakadatlanul. Tűi későn jött rá, hogy igazi kifejezési területe csakis az irodalom lehet. Megrendült egészsége már nem bírta tovább a sokszoros terheket. Színészként — másoknál — kijárta az iskolát, hogy saját filmjeiben e tapasztalatokkal gazdagodva játszhasson. íróként pedig arról álmodott, hogy novelláit és regényeit ő maga vihesse filmre. A nagyobb hatás, a mindenkihez szólás érdekében akarta ezt. ... arról álmodott, hogy novelláit és regényeit ó' maga vihesse filmre Későn döbbent rá a figyelmeztető tényre: csak egyetlen múzsát lehet teljes erővel szolgálni. Mégis, sokszínűsége és többműfajúsága is hatásának egyik forrása lett. Mélységesen emberszerető, emberpárti művész volt. Ezért állt értetlenül az őt érő támadások, viták előtt. Ne titkoljuk, hogy félreértésben és kudarcban is volt része. Pedig akár eleven, akár — gogoli értelemben — holt lelkek sorsát vetette papírra, meleg együttérzéssel szólt hőseiről. Példaadó, ahogy egyik főműve, a Vörös kányafa hősét, Jegor Prokugyint bemutatja az olvasónak. Egyszerre szereti és elítéli ezt az embert, akit súlyos vétkek terhelnek, ám nem veszett ki belőle a humánum. Bűne és tragédiája egyben, hogy nem volt elég ereje az ellenállásra, amikor a bűn csábítása jelentkezett. Kibillent sorsáért azonban nem egyedül ő felelős. Suksin írói érdeme, hogy megmutatja ezt a kettősséget; kritikával és szeretettel ábrázolja hősét. Alkotói érzelmeiből csak a végképp elveszett lelkeknek nem jutott. Ahogyan odaállt az elesettek és elbukottak mellé, volt benne valami hasonlóság a mi Váci Mihályunkhoz. Nemcsak származásuk és tragikusan rövid életpályájuk rokonítja őket. Még utóéletük is egybevág. Mindkettőjüket érte dicstelen támadás, művészetüket megkérdőjelező szűk látókörű okoskodás. Vaszilij Suksin ma már végképp megérkezett hozzánk. A Magyar Televízió sorozatban vetítette filmjeit. A könyvkiadók megjelentették elbeszéléseinek gyűjteményét és nagyszabású történelmi regényét (Jöttem, hogy szabadságot hozzak). Megismertük és elfogadtuk hőseit és írójukat. Ezt nem kisebbíti az a tény sem, hogy megkésve, a halála után történt mindez. Ha hatásának titkát kíséreljük megfejteni, egyetlen szó kínálkozik magyarázatul. A kulcsszó: a hűség. Szülőföldjétől elszakadt, de lélekben sohasem vágta el a néphez és a földhöz kötődő szellemi gyökereit. A kis altáji faluból messzire jutott, de a megszerezhető műveltség és kultúra kincsei mellett megőrizte élményeit, emlékeit. Hű maradt a szülőföldhöz s az eszményhez, amelyet ez jelentett. Ezért búcsúztatták sok ezren halála után, ezért váltott ki részvétet milliókból hirtelen távozása. Mondják, hogy a temetésére sokan mentek kányafaággal, melyet ő emelt be a szovjet irodalomba. A kányafa nem honos mifelénk. Az emlékezés virága helyett vegyük le a polcról egyik kötetét, és olvassuk újra ennek az évtizede halott írónak hozzánk szóló sorait. KELECSÉNYI LÁSZLÓ SUKSIN MAGYARORSZÁGON 24