Budapest, 1984. (22. évfolyam)

12. szám december - Kiss Sándor: Emlékezés Kiss János altábornagyra

EMLÉKEZÉS Kiss János altábornagy Szerencsétlen az a nép, amelynek hősökre van szüksége, jegyezte meg Bertolt Brecht. Még szerencsétlenebb az az ország, ahol a hősökből mártírok lesznek — folytathatnánk a gondolatot mi, magyarok. És mégis, történelmünk tanulsága: a jó ügyért életüket áldozó mártírok példája beépült a tudatba, az emlékezetbe, átsegítve a nemzetet az újabb megpróbáltatásokon. Balassi, Zrínyi, Rákóczi, Petőfi, Széchenyi önmaga vállalt sorsa éppúgy hozzátartozik a magyarság teljes, látható képéhez, láthatatlan gyökereihez, horizontális és vertikális létéhez, önbecsüléséhez, a közösséget összefogó, valós anyagból: vérből szőtt szellemi szálak erősítéséhez, ahogy Ságvári Endre vagy Szőnyi Márton élete, tette. Ezért tartjuk különös becsben nemzetünk, legújabb történelmünk hős mártírjai között Kiss János altábornagyot. Családjában élő hagyomány volt a katonai pálya szeretete, a nemzeti függetlenségért folytatott harc. Dédapja részt vett a napóleoni háborúkban, nagyapja, Kiss Antal ezredes a bécsújhelyi katonai akadémiát végezte el. Mindketten — apa és fia — az erdélyi hadseregben védték a hazát az 1848/49-es szabadságharc idején. Majd mindkettőjüket hadbíróság elé állították. Az osztrák haditörvényszék a nagyapát, Kiss Antal ezredest golyó általi halálra ítélte, később súlyos várfogságra változtatták az ítéletet. Kiss János a nagyapa példája nyomán került tízévesen a kassai katonai alreálba, majd a nagyszebeni hadapródiskolába. 1902-ben kezdte meg a tényleges katonai szolgálatát Kőszegen, a tiroli 11 -es császárvadászoknál. A fiatal tiszt — némi túlzással úgy fogalmazhatnánk — a sematikus operettek mintája nyomán élt. Bálokba járt, udvarolt, fel-felruccant Sopronba, Bécsbe, apja rémületére súlyos adósságokba verte magát, ha úgy hozta a helyzet, a hangulat, fölpofozott valakit a társaság neki nem tetsző tagjai közül. Ám magatartásban, jellemben, kiváló fizikai adottságaiban mégis más volt, mint a többiek. Talán szertelenebb, de bátrabb és igazságszeretőbb, úgy is mondhatnánk: „népszeretőbb." A fordulatot Kiss János életében, sőt, világnézetében az első világháború hozta. Jótulajdonságai: emberség, bátorság, hazaszeretet — magasabb szinten, a közösség szolgálatában teljesedtek ki. Különösen az olasz fronton, az Isonzónál elszenvedett súlyos sebesülése után — jobb lába megbénult — lett a vakmerő, kitüntetésekkel ragyogóan dekorált fiatal tisztből a problémák okait kereső gondolkodó. Ebből következik, hogy két út állt előtte. Ő mind a kettőt végigjárta. Az egyik a katonai karrier útja volt. Már altábornagy, gyalogsági szemlélő, a Vitézi Rend tagja, amikor 1939-ben — nem véletlen, hogy akkor — háború-és fasisztaellenes magatartása miatt nyugdíjazzák. A másik út az ellenállás, a nemzet becsületét menteni akaró katonai szervezkedés útja volt. Ezt is végigjárta — székely módra — egészen az akasztófáig. Budapest felszabadulásának előestéjén, amikor már hallatszott a fővárosban a szovjet tüzérség ágyúinak hangja, 1944. december 8-án végezték ki. A bitófa előtt is pontosan fogalmazott. Azt mondta: Itt is a hazámért halok meg. Halála után a Magyar Népköztársaság vezérezredessé léptette elő Kiss János altábornagyot. Hamvai — végakaratához híven — Kőszegen nyugszanak. Később ugyanoda temették támaszát, a feleségét is. Az alábbiakban testvérének, Kiss Sándornak saját és mások élményeiből összeállított visszaemlékezéseiből közlünk részleteket. JÁVOR OTTÓ Itt is a haz»mért halok meg 1944. március 19-én már egy hete Pesten tartózkodott legidősebb nővérem a férjével, Józsival, aki hivatalos ügyeit jött elintézni Marosvásárhelyről. Ezen a szép derült tavaszi vasárnapon német gépesített alakulatok robogtak végeláthatatlan sorokban a Margit körúton az ablakunk alatt. Kilépve a kapun négyen igyekeztünk gyalog a Kékgolyó u. 15/a sz. alá, ahová József-napi vacsorára voltunk hivatalosak. Lassan haladtunk, s amikor a Margit körúti fogház elé értünk, az őrségváltás néhány pillanatra megállásra kényszerített. Ki gondolhatott akkor még arra, hogy milyen szomorú emlékek fűződnek majd ehhez a helyhez?... János vidáman fogadott. Felesége, Ilonka, mint mindig, komoly volt, de ezt a komolyságot még tetézte valami megmagyarázhatatlan aggodalom, ami kiült az arcára. Kihasználva azt a rövid időt, amíg Ilonka kiment utánanézni a vacsorának, megkérdeztük Jankót: — Mi van Ilonkával?... Olyan idegesnek látszik?! — Talán a megszállás ténye idegesíti —, válaszolta, s azonnal másra terelte a beszédet. (Csak jóval később tudtuk meg, hogy féltette Jánost, mert a Bajcsy-Zsilinszky lakásán tartott házkutatás során esetleg a Gestapo embereinek kezébe kerülhet a János által készített felvonulási terv.) Hamarosan asztalhoz ültünk. A vacsora végeztével átmentünk János szobájába, ahol a feketekávé fogyasztása mellett János megemlítette: — 1943 őszén egy memorandum kidolgozásába fogtam, melyben a magyar hadsereg további felhasználásának tervét igyekeztem körvonalazni a németekkel történő szakítás esetére. Ekkor már sejtettem, hogy a németek előbb-utóbb megszállnak minket. Ennek a német lépésnek szerettem volna elébe vágni. Mialatt a memorandumon dolgoztam, megérkezett Horthy kormányzó levele, amelyben az újvidéki per újrafelvételét rendelte el, s kinevezett a hadbíróság tagjává. Szomorú megbízatás, mert visszapillantva a múlt hibáira és az 1920-as trianoni békére, ahol ha megközelítőleg is, de az igazság mezsgyéjén halad a tárgyalás, ma nem került volna sor erre a perre. Nekem a per kapcsán az atrocitások kivizsgálása volt a feladatom. A kínos, szomorú tárgyalás sok álmatlan éjszakámba került. Jánoson látszott, hogy visszaemlékezése a tárgyalásra még most is valami rossz érzést vált ki belőle. Mivel későre járt, Rózsika indítványozta, hogy búcsúzzunk el. Mindnyájan felálltunk, és készülődni kezdtünk. János még szót kért: — Ha a család bármely tagjának el kellene hagynia Marosvásárhelyt, úgy az itteni vagy a kőszegi lakásom, valamint az Ellus által felajánlott szőnyi lakás is rendelkezésére állana, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz még a közvetlen közeli jövő. Lekísért az elsötétített utcára, s útravalóul még erősen a lelkünkre kötötte: — Nagyon vigyázzatok magatokra! A megalakult Nemzeti Felszabadító Bizottság vezetője Bajcsy-Zsilinszky Endre lett, a katonai ellenállás élére Kiss János altábornagyot kérték fel, aki azt elfogadta. 1944. november 22-én a két jó barát — Bajcsy-Zsilinszky és Kiss János — még sokáig együtt maradt dr. Szabó Zoltán egyetemi tanár özvegyének füvészkerti lakásán, ahol az ellenállási mozgalommal kapcsolatos legsürgősebb tennivalókat beszélték meg. Már későre járt az idő. Búcsúzkodásra került sor. Bajcsy-Zsilinszky a kapuig kísérte ki barátját, Kiss János altábornagyot, nem mulasztva el figyelmeztetni: „Nagyon vigyázz magadra, és légy óvatos!" A kapuhoz érve még egy meleg ölelés, és Kiss János nekivágott az elsötétített városnak. Mire felért a Várba, illegális tartózkodási helyére, már jó későre járt az idő. Ilonka, a felesége behozta a vacsorát, s miközben az altábornagy jóízűen falatozott, elmesélte a Bajcsy-Zsilinszkyvel folyatott tárgyalást. Csengettek. Ilonka ment ajtót nyitni, nem gondolva semmi rosszra, hiszen az utóbbi 25