Budapest, 1984. (22. évfolyam)

11. szám november - Szakolczay Lajos: Nagyanyám órája

Nagyanyám órája Szegény, már csak a tárgyainak élt: a mozsárnak, a kiglancolt gyertyatartóknak, az öntöttvas konyhai mérlegnek, a falon csillogó kuglófsütőnek. Simogatni szokta őket, becézgetni. Szaladhattunk be zsíros kenyérért vagy bármiért, ügyet se vetett ránk. Felőle kirámolhattuk volna az éléskamrát, ő csak ült egy magas támlájú karosszékben, konyhai trónján. Akkor még, kisgyerekek voltunk, azt gondoltuk, hogy százharminc kilós ember nincs is. Tréfa az egész, apám tréfája? Aki egyszer azt ordította felénk: „Ne zavarjátok a mamát, a százharminc kilójával nem tud minden szavatokra fölugrani." Szegény mama, nem is ugrott, csak fújtatott naphosszat. A világóra Nézte féltve őrzött „barátait", melyek közt természetesen nagy porcelán csészék, kriglik és tányérok is voltak. Gyermekkorát juttatták eszébe ezek a konyhai eszközök vagy a nagy szüreti vigadalmakat, amikor még főzött a hatalmas seregletnek? Vagy korán eltemetett férjét, aki mielőtt meghalt volna, csak annyit mondott: „Sok a gyermek, vigyázz rájuk!" A konyhában ücsörgött, ki se mozdult. A hatalmas súlyt még a mankók segítségével is alig bírták lábai, ha megpróbált egyet-kettőt lépni, majdnem összecsuklott. Ülő Buddha lett öreganyánk, akit a trónjáért illet volna tisztelnünk. Mi azonban rakoncátlan kölykök voltunk, és sok kellemetlenséget okoztunk neki. Este mindezekért apánk megsimogatott bennünket a nadrágszíjjal, lévén kisvárosi géplakatos, sajnos, nem hallott Makarenko elveiről — alig győztük az egyoldalú csata nyomait kiheverni. De másnap elölről kezdődött minden. Csúfolkodás, szemtelenkedés, viccelődés. S mert többnyire a konyha volt a csatatér, nagyanyánk sem maradt ki semmiből. Kénytelen volt végignézni, hogy agyabugyáltuk el egymást, hiába folyt a vér, egyszer a mozsártörő a konyhaszekrénynek lökött húgocskám lábára esett — ő oda volt kötve trónjához, a verekedőket nem tudta szétválasztani. Egyszer gurult be igazából, amikor féltett órája a kredenc tetejéről a konyha kövére esett. Mindennél jobban szerette ezt a jószágot. Zenélt, csilingelt, s minden hat órában a tiroli ruhás emberke kinyitotta az ajtót, s a zene dallamára meghajolt. Ma sem tudom, vásári bóvli volt-e vagy mesterember remekműve. Öregebb volt a háznál, a bútoroknál is. Egyik nap szürke ruhás ember állított be hozzánk. Elvitte az órát javítani, s másnap már vissza is hozta. Újból ott állt a konyhakredenc tetején, a mozsarak szomszédságában. De ez már nem az a? óra volt; zenéje megszürkült, némelykor meg-megbiccent a dallam. így is szerettük. Történhetett Miksa császár csillagászati órája, XVI. század 16