Budapest, 1984. (22. évfolyam)

11. szám november - Deák András: Telekgazdálkodás

r Erdekek össztüzében Most, hogy közeledik az új választójogi törvény premierje, mind gyakrabban hallani a tanácstagokról. Helyesebben arról, hogy ezentúl meg kell mérkőzniük a bizalmunkért, szinte minden tettükkel igazolniuk kell majd: nem fogtunk mellé, amikor rájuk adtuk a voksunkat. Ez a felfokozott várakozás, ha úgy vesszük, afféle kritikaként is felfogható, a korábbi gyakorlat bírálataként, mert — mi tagadás — akadnak olyan tanácstagok is, akik mandátumuk átvétele után megfeledkeztek kötelezettségeikről, vagy netán — jobb esetben — kiderül róluk, hogy rosszul mérték fel erejüket, képességeiket. Többségük azonban mindig szem előtt tartotta feladatait, s bármikor nyugodt szívvel állhatott választói elé, hogy beszámoljon arról, mi az, amit sikerült, mi az, amit nem sikerült elérnie. Tisztelet és megbecsülés illeti őket, hétköznapi demokratizmusunk névtelen harcosait, akik helyettünk mennek be a farkasodúba, akik helyettünk vállalják az alkalmankénti procedúrákat, a nemegyszer idegőrlően meddő vitákat, az előszobáztatásokat, csakhogy tegyenek, tehessenek valamit értünk, budapestiekért s még inkább szeretett városukért. És kétszeres köszönet azoknak, akik átlépve kerületük határmezsgyéjét, hátrahagyva az ismerős arcokat (és erőviszonyokat), egy számukra lényegesen ingatagabb talajon próbálják megvetni a lábukat, de azt is csak azért, hogy gyarapodjék, gazdagodjék szűkebb pátriájuk. A fővárosi tanácstagokról lesz szó; róluk, akiket jószerivel alig ismerünk. Pedig nekik is köszönhető, hogy Budapest olyan lett, amilyen. Persze, most — a dolgok jellegéből adódóan — inkább az ellentmondásokra, munkájuk árnyékosabb oldalaira összpontosítunk. S tesszük ezt nem konok ünneprontói szándékból, hanem azért, mert szilárd meggyőződésünk, hogy így járunk el helyesen. Ha feltárjuk a gondokat, legalább felhívjuk rájuk a figyelmet, gyorsabban megtalálhatjuk a megfelelő gyógymódot. Ami valamennyiünk érdeke. Hiszen semelyikünknek sem közömbös, hogy miként alakul, formálódik Budapest jövője. Alapállásunk szemlátomást elfogadható dr. Szegvári Péter, a Fővárosi Tanács titkárságának helyettes vezetője számára, így tüstént feltehetjük a — szándékunk szerint — egyáltalán nem obligát kérdést: — Tulajdonképpen mi a dolga a jó fővárosi tanácstagnak? Bólintson rá az éppen soros előterjesztésre, vagy fordítva: kukacoskodjon, a kákán is csomót keresve, hadd lássák, hogy komolyan veszi a megbízatását? Válasza annál is inkább érdekel, mert úgy tudom, hogy a fővárosi tanács tagjai — leszámítva a kiemelt vállalatok és intézmények, no meg a társa-Beszélgetés dr. Szegvári Péterrel, a Fővárosi Tanács titkárságának helyettes vezetőjével dalmi és tömegszervezetek képviselőit — a helyi érdekek szószólói... — Budapest viszont egy és oszthatatlan! Már csak ezért sem hiszem, hogy olyan éles az ellentmondás, mint ahogyan azt az imént felvázolta. A jó fővárosi tanácstag, hogy ennél a megfogalmazásnál maradjak, még véletlenül sem horgonyoz le a helyi érdekeknél, hanem ennél jóval előrébb tekint, s megpróbál budapesti lakosként gondolkozni. Ezzel korántsem azt akarom mondani, hogy tagadja meg a kerületét, s tegyen lakatot a szájára, ha úgy érzi, a készülődő döntés sérti az ott élők érdekeit. Természetesen ilyenkor azonnal fejtse ki ellenvetéseit, biztosíthatjuk, észrevételeit mérlegelni fogjuk; hátha valóban megfeledkeztünk valamiről az előkészületek során, olyan tényezők mellett mentünk el, melyeket pedig illett volna észrevennünk. Pontosan emiatt tartjuk hallatlanul fontosnak és nélkülözhetetlennek a testület munkáját, mert el kell ismernem: az apparátus — a hivatali munka jellegéből adódóan — főként a feladatra ügyel, arra, hogy minden az előírások s hatályos jogszabályok betartásával történjen, s csak másodjára foglalkozik az emberi vonatkozásokkal, azzal, hogy mindez miként érinti a lakosságot. — Számomra rendkívül rokonszenves, amit elmondott. De jó lenne tudni, mi van mögötte: önkritika, személyes vélemény vagy ennél több? — Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezúttal tökéletesen egybeesik a személyes véleményem a hivatalossal. Viszonylag sűrűn fordul elő ennek az ellenkezője, sajnos. Hiába tudom, hogy az akták szerint nekünk van igazunk, ha egyszer azt is látnom kell, hogy az iratok mögötti ember sorsán nem segíthetek. Iszonyú érzés a felelősség, higgye el! Az apparátus, s nemcsak a miénk, ma már olyan erős, hogy alig akad olyan kérdés, amelyben ne tudná kimondani a verdiktet. Nem részletezném az egyes döntés belső mechanizmusát, elég legyen annyi, hogy szakemberek sokaságának kezén megy végig a tervezet. Ahány stáció, ugyanannyi ellenőrzési pont. Mégsem található a házban egyetlen vezető, sőt, egyetlen beosztott sem, aki ki merné jelenteni: az így összeállt anyag hibátlan, s nem igényli a további megmérettetést. A tanácsülés leglényegesebb feladata tehát az, hogy az állampolgárok, ha úgy tetszik: a laikusok, oldaláról is megerősíttessék a szakmai elképzelés. — Ehhez, persze, az is szükséges, hogy a tanácstag legalább annyira felkészült és tájékozott legyen, mint az, aki kidolgozta a tervezetet. Ami szinte lehetetlen. Érvek nélkül pedig, azt hiszem, pusztán jámbor óhaj azt kívánni, hogy valaki vállalja, mondjuk ki nyíltan, a nevetségessé válást! — Ebben az okfejtésben tagadhatatlanul sok az igazság, de mégsem ellentétes azzal, amit az előbb mondtam. A tanácstagok között ugyanis szép számmal akadnak szakemberek, akik kellő ismeretekkel felvértezetten kérhetnek szót, hogy támogassák, avagy éppen levétessék napirendről az előterjesztést. Többségben azonban nem ők vannak, hanem a „laikusok", akik csupán átlagosat meghaladó tájékozottságukra, szélesebb látókörükre hagyatkozhatnak. S mi, akik az apparátusban dolgozunk, kifejezetten erre a megközelítési módra tartunk igényt. A Fővárosi Tanács ülése tehát nem szakértői ankét, hanem politikai, közéleti megbízatást teljesítő állampolgárok fóruma. A testület munkájának színvonalát, nyilván, befolyásolja, hogy kikből, milyen képességű emberekből tevődik össze. És hogy őszinte legyek, e téren még előfordulnak problémák. — Mire gondol? Csak nem arra, hogy a pozícióit még mindig erősen tartó statisztikai szemlélet miatt, olyanok is bekerülhetnek, akik erre nem méltók vagy egyszerűen csak nem alkalmasak a közösség képviseletére? — A kiválasztáson sok, nagyon sok múlik. Aki vállalja, hogy lakóhelyét képviseli, az nem lehet apolitikus, felkészületlen ember. És főleg nem engedheti meg magának azt, hogy megfeledkezzen kötelezettségeiről. A közelmúltban ügyvédi bizottságunk felmérte, milyen a fővárosi képviselőcsoportokban tevékenykedők aktivitása, s legnagyobb meglepetésünkre kiderült, hogy csak 50—75 százalékuk tesz eleget teljes mértékben a követelményeknek. — Már elnézést, de 50—75 százalék... Elég tekintélyes szóródás. Ennek alapján azt is mondhatom, állíthatom, hogy a tanácstagok 25—50 százaléka nem tesz eleget? — Igen, ez a helyzet. Sajnos, tudunk tanácstagokról, nem is egyről, akik megválasztásuk óta nem jelentkeztek; még az üléseken sem vettek részt. Az csak szépségflastrom, ha elárulom: egyesek azért nem tudtak megjelenni a megadott helyen és időpontban, mert hivatali kötelezettségeik miatt erre nem nyílott módjuk. A kerületrész szempontjából nem mindegy, sőt, általában előnyös, ha olyan ember a választott tanácstagjuk, akinek a nevét — már csak beosztása miatt is — jegyzik a politikai, gazdasági, társadalmi életben; 8