Budapest, 1984. (22. évfolyam)
11. szám november - Deák András: Telekgazdálkodás
mégsem helyes ez a gyakorlat. A mi eszményünk az, s merem vállalni a patetikus kifejezés ódiumát, hogy a fővárosi tanácstagság megtiszteltetés legyen és ne nyűg! — Ezért sok a lemondás? Állítólag csak az elmúlt tíz évben harminckilencen köszöntek le tisztségükről... — Ez így igaz. De szerintem nemcsak az a baj, hogy aránylag sok a lemondás, hanem az is, hogy kevés a visszahívás. Ugyanebben az évtizedben, amelyről ön is beszélt, mindössze egy tanácstagot hívtak vissza a delegáló tanácsok. Miért? — Ez most szónoki kérdés? Ha nem, akkor megkísérelem a választ. Minden bizonnyal azért nem hívtak vissza többet, mert részvételüknek nem volt elég tétje. Ahogy említettem: információk nélkül nincs, nem lehet szó partneri viszonyról. Ha egyszer itt tartunk: van-e intézményes felkészítés, olyan kialakult forma és keret, ami garantálja, hogy a tanácstag ne csak a burjánzó mondatokat, de a köztük lévő, nem mindig nyilvánvaló összefüggéseket is értse? — Igen, ez az a kérdés, amely mindannyiunkat foglalkoztat. Már csak azért is, mert a választások után új időszámítás következik be a tanácstagi munkában; tovább nő a szerepük a közélet egészében. Ezért is szorgalmazzuk, hogy a Fővárosi Tanács vezető tisztségviselői a jövőben A Fővárosi Tanács ülésterme évente legalább egyszer vegyenek részt a kerületi csoportüléseken, s annak sem lesz különösebb akadálya, hogy e csoportok irányítóit fogadja és tájékoztassa az időszerű feladatokról a Fővárosi Tanács elnöke. A kapcsolat elmélyítése annál is indokoltabb, mert kiválóan dolgozó tanácstagjaink elismerése nem áll azon a szinten, amelyen kellene, amelyet megérdemelnének. Ez egyébként abban is megmutatkozik, hogy a szakigazgatási szervek dolgozóinak némelyike nem úgy viszonyul hozzájuk, mint illene. Valamiféle hierarchiát feltételezve, eléggé el nem ítélhető módon és stílusban tárgyalnak velük, a lakosság képviselőivel, nemritkán ez a lemondás, a visszavonulás indítéka. — Hierarchiát mondott, hozzáfűzve, hogy erről szó sincs. Mégis, a mindennapi gyakorlat nem ezt bizonyítja. S ez már csak azért is aggasztó, mert mostanában szinte mást sem hallani, mint hogy „növelni kell a helyi önállóságot." Ezzel, persze, tökéletesen azonosulok mint követendő, elérendő céllal, de félek: nehéz meccs vár még azokra, akik komolyan gondolják a központi útmutatás végrehajtását. Budapesten még az is bonyolítja az amúgy is kusza szálakat, hogy a városnak huszonhárom gazdája van. Huszonkét kerületi és a Fővárosi Tanács. Hogy lehet itt megtalálni a közös nyelvet, a kölcsönös érdekeltséget? — Nem hiszem, hogy az egységes fővárosi szemlélet erősítése és a helyi önállóság növelése kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. A közös nyelvet, a kiindulási platformot az adja, hogy valamennyien budapestiek vagyunk, s tudjuk, semmi értelme mesterséges eszközökkel kiélezni, netán felszítani a különböző eredetű, vélt vagy valós sérelmeket. A fő gond abból származik, s ez nem titok, hogy a huszonkét kerület fejlettsége eltérő. Az indokolatlan aránytalanságok pedig irritálják az embereket. Joggal kérdeznek rá, miért nem jár nekik ugyanaz, mint az átellenben lakónak; miért elérhetetlen álom számukra az, ami másoknak megszokott, hétköznapi valóság. — Hát ez az... — A költségvetés viszont adott. S kivált a mostani pénzszűkében alaposan meg kell gondolnunk, mire adunk s mire nem az anyagiakból. A dilemma az, hogy a sok fontos dologból kiválasszuk, mi az, ami nem annyira sürgős. Növekszik a döntések súlya, a felelősség. Ezért azon vagyunk, hogy lehetőleg minden tervünkről véleményt mondjon a fővárosi tanácstagok plénuma. A gazdasági nehézségek nem a demokrácia szűkítését, megfordítva: folytonos bővítését kívánják meg. Létérdekünk hát, hogy ez a testület minél életképesebb legyen. — Nem dicsekvésképpen mondom, de elég sok tanácsülésen vettem részt, s — mit szépítgessem — nem kellett attól tartanom, hogy a parázs viták miatt elszabadulnak az indulatok... — Kétszázegy embertől nem várható, hogy kedélyesen eldiskuráljon. Nem is ez a cél. Sok a napirendi téma, s délutánig mindegyik végére pontot kell tenni. A feszített tempó szükségességén elmeditálhatnánk, felvetve, nem volna-e célszerű — szükség esetén — két napot rászánni a valóban kiemelkedő kérdések áttekintésére; de aligha ez a járható út. Mindenki siet. Én abban látom a megoldást, hogy tovább erősítsük e tanácskozások munkajellegét, háttérbe szorítva a formalitásokat, a látványos, de végső soron üres deklarálások, elvi melléállások számát. — A vitaszellem élénksége, gyanítom, elsősorban azon múlik, hogy a fórumnak mibe van és mibe nincs beleszólása. Előfordult-e az utóbbi időben, hogy egy előterjesztést — képviselői javaslatra — levettek napirendről? — Nem. De az gyakran megesett, hogy éppen ilyen okból átdolgoztattuk, kiegészítettük vagy elvetettük. Példaként a köztemetőkről és a lakásgazdálkodásról szóló rendeleteinket említhetem. Az interpellációk mennyisége is gyarapodott, s amit kifogásolnak, az sohasem mellékes téma. Nemrégiben a Moszkva téri pavilonok miatt volt jelentősebb interpelláció. A fővárosi tanácstag mindenbe beleszólhat; akár a saját nevében, akár képviselőcsoportja nevében teszi ezt, egy a lényeg: ne hagyja cserben felelősségtudata, ne feledkezzen meg a realitásokról. Érvekkel alátámasztottan még a javasolt prioritások rangsorát is megváltoztathatja, de ehhez nyomós érvekre van szükség. A túlfűtött lokálpatriotizmus többé nem elég. SEREGI LÁSZLÓ MiWHT' 9