Budapest, 1984. (22. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: A huszonegyedik napon

Sétakocsizás vetlenül az. Nem volt még ebből baja? — Egy tanácselnök sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne értsék meg. Ha úgy vesszük, ez a demokrácia alfája és ómegája. A homály sosem szolgálta a többséget. Tévedés ne essék: nem kívánok kukacoskodni, minden iratot az ízlésemnek megfelelő nyelvezetre átformálni, de arra ígéretet tehetek, hogy ebből az épületből nyakatekert vagy éppen személytelenséget tükröző levél a tudtommal nemigen fog kikerülni. Ha szabad, mindjárt elmondok egy példát. A Ludas Matyiban a minap megjelent egy olvasói panasz, s a szerkesztőség kérte, hogy adjunk rá választ. Ha látta volna azt a szöveget?! Szeretem a humoristákat, de azért annyira nem, hogy poénokat kínáljak fel nekik. Márpedig ez lett volna a dolog vége. — Engem mindig érdekelt, hogy egy új vezető miként veszi át a területét? Elolvas minden, mondjuk, az utóbbi öt évben készült jegyzőkönyvet, állásfoglalást, vagy van ennél ésszerűbb módszer is? — Az olvasás nem megkerülhető, bármennyi anyag gyülemlett is fel. Persze, tudjuk jól, hogy más a leírt szó hatása, mint a hangosan kimondotté. Következményeik sincsenek egy súlycsoportban. Magyarán, a helyes hangsúlyok tudatosítása végett nem árt, ha behívatjuk a terület referensét, s elejétől a végéig elmeséltetünk vele mindent, szépen, apróra. Az én helyzetem annyival előnyösebb, mint a kívülről becsöppenteké, hogy már egy részterületen járatosan mozogtam, s némi tapasztalatra tettem szert abban is, hogyan dolgoznak a tanácsi testületek. — Hogyan telt első tanácselnöki munkanapja? — Mérgelődéssel. — Mi történt? — Áttanulmányoztam a demográfiai adatokat, s elhűltem. Jó, azt tudom, hogy lassan, de biztosan ritkulnak soraink, de azért ennyire siralmas képre nem számítottam. Tavaly csupán 283 gyerek született, miközben évente 2,5 százalékkal csökken a kerület lakossága. — Attól fél, hogy kerülete Gyűrűfű sorsára jut? Komolyra fordítva a szót: nem akarok naivabbnak látszani, mint amilyen valójában vagyok, de tényleg fúrja az oldalamat a kíváncsiság: nem mindegy — egy bizonyos ésszerűnek tekinthető mértéken belül —, hogy hányan laknak egy kerületet? — Nem, mert a számok mögött emberek vannak. — Ez igaz, de minél kevesebb ember, annál kevesebb gond. Tévednék? — Elvileg tetszetős a megközelítés, de nem igaz. Már csak azért sem, mert a mi kerületünk nem mérhető hétköznapi mércével. Ennyit, gyanítom, kijelenthetek, anélkül, hogy magamra vonnám a többiek haragját, vagy az elvakult lokálpatriotizmus bűnébe esnék. A Várkerület jelene és jövője senki számára nem lehet közömbös. A feladatok kijelölése pedig megkívánja az egzakt mutatókat. Nélkülük csak ábránd, hogy kiszámíthatókká, nyomon követhetőkké válnak a társadalmi folyamatok, megtervezhető lesz a sorsunk, akárcsak az ezredfordulóig. — Rendben, meggyőzött. Most tudja, hogy kevés, nagyon kevés gyerek születik, és sokan elköltöznek innen. Mi következik ebből? — Ha vulgáris akarnék lenni, azt felelném, sok minden. Ám én egy dolgot szeretnék kiemelni, mint számomra legfontosabbat: valamit tenni kell, hogy a fiatalok ne menjenek el, merthogy azt az imént elfelejtettem hozzátenni: az elvándorló 2,5 százalék szinte teljes egészében ebből a korosztályból toborzódik. Hiányozna belőlük a kötődés lakhelyükhöz? Aligha erről van szó. Sokkal inkább a lakásról, arról, hogy nálunk nem épülnek tanácsi bérlakások, márpedig a most felnövekvő nemzedék saját erejéből képtelen előteremteni a társasházi beugró összegét. — De ebben a kerületben általában tehetősebb emberek élnek, vezető beosztású hivatalnokok, művészek, mérnökök, tudósok. Az /. kerületben élni, akárhogy nézzük is — státusszimbólum. — Azért ne essünk át a ló ...a megszepült házak között 5