Budapest, 1984. (22. évfolyam)

10. szám október - Seregi László: A huszonegyedik napon

A huszonegyedik napon Beszélgetés Zágon Bertalannal, az I. kerületi Tanács elnökével Nekem gyanús ez az ember. Azt állítja, hogy ő az 1. kerületi Tanács elnöke, de hát... Már akkor szimatot fogtam, amikor felhívtam, hogy találkozzunk, s a vonal túlsó végén személyesen ő szólt bele a kagylóba. A mi tanácselnökünk zavarba ejtően készséges. Nem kér pillanatnyi türelmet, hogy áttanulmányozhassa a naptárát, melyik időpont is lenne számára a legmegfelelőbb, sőt, afelől érdeklődik, hogy nekem mikor lenne jó! Aztán egy merész fordulattal azt javasolja, hogy tőle akár másnap is beugorhatok. Mondom, nekem gyanús ez az ember... S ez az érzésem újabb tápot kap, amikor szemtől szemben állok Zágon Bertalannal. Fiatalember, hetyke kis szakállal, farmernadrágban és bőrzakóban. Szakasztott olyan a külseje, mint hivatalt nem viselő kortársaié; még a hangvétele is, ahogyan egymás mellé fűzi a mondatokat, nyomatékosan ügyelve, hogy az állítás állítás, a tagadás tagadás legyen. Húsz napja tanácselnök. Egy húsznapos tanácselnöknek még nincs jelene, csak múltja és jövője. Talán nincsenek irigyei és ellenlábasai, sikerei és kudarcai, még semmi sem kérhető számon rajta, legtöbben még úgy tekintenek rá, ahogy tán később sohasem: elfogulatlanul, előítéletektől mentesen. Egy húsznapos tanácselnök töretlen optimizmussal fekszik és ébred, mert még nincs joga hozzá, hogy észrevegye az élet árnyékosabb oldalait. Még nem kötik ígéretek, boldog és szabad ember, aki nem nyilatkozik, hanem beszélget, aki nem testületi álláspontokat citál magánvélemény gyanánt. Idilli állapot. Ha megtehetném, ezentúl csakis húsz napja hivatalban lévő tanácselnökökkel diskurálnék, számítva arra, hogy az embereket érdeklik a sorsukért felelős tisztségviselők. De ez most nem tartozik ide. Inkább örüljünk a ritka szerencsés alkalomnak, s kíséreljük meg felvázolni Zágon Bertalan portréját. Habozás nélkül mellének szegezzük az obligát kérdést: szerinte miért lett tanácselnök? — Most mit mondjak erre? Akár hiszi, akár nem, az életben nem teljességükben, érvekkel és ellenérvekkel alátámasztottan vetődnek fel a kérdések, inkább lecsupaszítva, nyersen, ha úgy tetszik: lényegre törően. Magyarán, válaszút elé állítják a kiszemelt jelöltet, s a felelet nem késhet sokáig. Amikor megpendítik a lehetőséget, akkor az ember nem állhat oda lelkizni, s pláne nem kezdhet faggatózni, hogy „ugyan, elvtársak, áruljátok már el, mi a csudát láttok bennem?", hanem örül. Hogy felfigyeltek rá. És hajlamos elhinni ott helyben Felújított kapu a Várban és tüstént, hogy ő tényleg az az elvtárs, akit keresnek, aki csakugyan képes megoldani a megoldandókat. — Végre valaki, aki nem szerénykedik, akinek nem rándul görcsbe a gyomra, ha felelősséget ruháznak rá. — Annyi igaz, hogy nem kedvelem a túlzott szerénységet, mert megítélésem szerint ez is egyik megnyilvánulási formája lehet az ingatag önismeretnek. Még rosszabb a helyzet, ha kiderül, merő képmutatás az egész, blöff, hogy az illető elleplezze diktatórikus hajlamait. Viszont, ahogy észlelem, némiképp félreértett. Bár nem remeg kezem-lábam, ha pro vagy kontra döntenem kell, egyáltalán: tiszta fejjel tudom mérlegelni a tényeket, mégis érzem a felelősség súlyát. S éreztem akkor is, amikor felajánlották a tanácselnöki széket. Csakhogy a belső konfliktusok nem tartoznak másra, az efféle vergődéseket otthon, a négy fal között kell végigcsinálni. Mi tagadás, pár éjszakám ráment, amíg lezajlott az a folyamat, amit kissé fellengzősen úgy szoktunk emlegetni, hogy szembenézünk önmagunkkal. — Ha nem vagyok indiszkrét, mi szólt saját maga ellen? — A leginkább az, hogy alig ismerem az államigazgatási munka sajátosságait, ugyanis mostani beosztásom előtt tanácselnök-helyettesként a művelődés ügyeiért feleltem. S hogy lássa, mennyire őszinte vagyok, azt is elárulom, hogy ezt a területet is mindössze hét hónapig irányítottam. Ennyi idő alatt legfeljebb csak azt bizonyíthattam volna be, hogy alkalmatlan vagyok. Szerencsére, nem így történt. Ennek ellenére sem vállalom a feladatot, ha mégoly megtisztelő is, az apparátus erejének ismerete nélkül. Meggyőződésem, s messzemenőkig osztom azt a mostanában talán keveset emlegetett nézetet, hogy a jó vezető nem feltétlenül a legokosabb. Az ő talpraesettségének abban kell megnyilvánulnia, hogy tudja, kiket érdemes maga köré gyűjtenie, kik azok, akikben minden körülmény között megbízhat. Ugye, a nevem előtt nincs ott a bűvös két betű, nincs jogi doktorátusom; vagyis nem állíthatnám, hogy különösebben eligazodom a jogszabályok világában. Ám ez nem is az én feladatom, az enyém a felelősség, hogy jól és tisztességgel ültessük át a gyakorlatba a rendelkezéseket. Viszont ehhez kell, hogy legyen a közelemben valaki aki helyettem értelmezi az olykor bikkfanyelven íródott fordulatokat, szövegeket. — Erről jut eszembe: feltűnően gördülékenyen, köznapion fogalmaz. Ami egy újságírónál általában dicséretes erény, de egy tanácselnöknél nem ok-4