Budapest, 1984. (22. évfolyam)

8. szám augusztus - Szabó György: Mácsai — Budapest

A pesti halál. 1979. Az ajtó. 1977. keretek játékát), hanem a mű momentumainak összessége révén, így a téma, a „képkivágat", az ábrázolás mikéntje, a szerkezet, az enyhén borongós színhasználat s a művek bármelyikén előbb-utóbb megérezhető emberi melegség szétválaszthatatlan együttesének sugárzása nyomán. Olyannyira, hogy — elcsépelt szóval — félreérthetetlen vallomásokról beszélhetünk. Igen, mindegyik kép vallomás, melyben a tárgyhoz való viszonyunkat nem tudjuk, nem is akarhatjuk titkolni; igen, dráma, melyben semmi nem mozdul, mégis megnyilatkozik; igen, ez (ha úgy tetszik) filozófia, létértelmezés, ahol egy nagyváros közegében beszélünk hősiről és kiszolgáltatottról, földhözragadtról és talányosról, életről és halálról. Meg merem kockáztatni hát, hogy aki Mácsait nem ismeri, nem ismeri ezt a heroikus várost sem; amint ez a város benne tudja megismerni önmaga nem egy igaz vonását. Megbonthatatlannak látszik ez a kapcsolat. Alapja talán mindannak, ami Mácsai István tulajdonképpen jóval szélesebb körű világában megnyilatkozik. Szabad-sík tájképei, áhítatos falu-belsői, jobbára komor csendélet-merengései,melyekbe azért néha egy-egy tündér is belép, hogy elbűvölő képzettársításokra késztessen minket, meghökkentő motívumkapcsolásai, melyek jól megférnek, mondjuk, a magyar főváros lírai panorámájával, mind részei így determinált szemléletének. Folytonos nyugtalanság keres itt nyugalmat, forró érzületű lélek húzódik be a bérházak közé, szemérmesen gazdag romantika kutatja és találja meg a maga formáját és mondandóját ebben a ma már szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadott életműben, melynek alanya és állítmánya mégiscsak ez a Budapest, akár idézőjellel vesszük a városnevet, akár anélkül. Mert ez: ő. SZABÓ GYÖRGY Damjanich utca. 1983 Árnyék. 1983 17