Budapest, 1984. (22. évfolyam)

8. szám augusztus - Szabó György: Mácsai — Budapest

Mácsai — Budapest Ismeritek a bérházak fonákját, / mely valamely üres telekre hátall, / a függőlegesen leszelt tetővel / — akár az utca hasadt volna szét — / a nyirkos aljat s lépcsős tűzfalat, / s köztük a puszta, sápadt, sima sárgát, / amelyen nem fog semmi napsugár, / s a szomszéd ház egyenes árnyékának / éles vonala elömlik, elolvad? Ismeritek a négyszög-mélyedést / a hosszú, keskeny, apró ablakokkal, / melyeknek barna, szűk keretjei / egymás fölé ritkásan sorakoznak? Babits Mihály: A világosság udvara Fenti idézet abból a versből való, mellyel Mácsai István legújabb festményeinek kiállítását a Fészek Klubban megnyitották. Nem sok kép fért el egyébként a kis teremben, de mindegyiknek ihletője ez a város volt. Ezek a gangok, ezek a tűzfalra nyíló ablakok, lépcsőkorlátok, kapualjak, csövek és szögletek, alkalmanként egyegy sanyarú ecetfát melengető udvarok, a régi és máig élő, elpusztíthatatlan Budapestnek azzal a rideg varázsával, mely mégiscsak költészet az aszfaltrengetegben, része életünknek Babitstól máig, és tovább; gyermekkorunk, öregségünk, alig észrevett legendánk, terünk és időnk. Első pillantásra a lehető legpontosabbnak tetsző másolatban. De ne siessük el az ítélkezést. Ezek csakugyan pontos képek, a látvány hű visszaadásának azon a mesteri fokán, mely Mácsainak jó ideje sajátja, akár divatos éppen ez a megjelenítési mód, akár nem (most éppen utolérte egyébként a „hiperrealizmus"), s akármit mond is rá a kritika (szélsőséges véleményekből korábban sem volt hiány). Ez a tárgyilagosság azonban, mely bravúrosan tudja újrateremteni a legbizarrabb falfelületet is, sokkal ravaszabb annál, mintsem hogy egyszerűen kópiának mondhatnánk, és lényeges eleme a festő poézisének. Ha szabad irodalmi hasonlatot hozni, Nagy Lajosnál például rokon módszerét látjuk e hűen visszaadott „köznapiságból" kibomló mágiának; és nincs kétségünk, hogy roppant érzelmek húzódnak meg benne, bármennyire tényszerű is. Mácsai Istvánnál ugyanígy hat együtt a felszín és a mély. A látszat és a lényeg. Amit szemünk észlel: mozdulatlan, vagyis öröklétbe dermesztett pillanatfelvétel jobbára olyasmiről, amit a magasztos esztétika észre sem vesz, ami a szépség elegáns körén kívül esik. És ami, valamilyen utolérhetetlenül finom beavatkozás folytán Mácsai Istvánnál mégis megszépül, sejtelmes, sőt szívszoritó lesz. S nemcsak a felfedező tekintet vagy rejtetten működő kompozíciós bátorság miatt (figyeljük meg, például, az ablak-Lichthof. IV. 1983 Atlaszok a grundon. 1983 16