Budapest, 1984. (22. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr.Sibelka-Perleberg Arthúr: A Bomba tér

A Szent Anna-templom a 19. század második felében vezető utcát is átkeresztelték, addig a „Három szerecsen"-hez („Drei Mohren) nevet viselte. Ennek utolsó emléke: a sarokházban (ma: Batthyány u. 2.) volt egy rövidáru-kereskedő, aki megtartotta az egyik kirakatüvegen a három, idillien hiányos öltözetű és déligyümölcsöt élvező fekete fickó képét. A második világháború azt is eltüntette. A szóban forgó ház új keletű — értsd: századvégi — volt: mellette (ma: Batthyány tér 3.) szerényen meglapult a „Zu den Vier Jahreszeiten" (a négy évszakhoz címzett) kétemeletes épülete. Kedves, naiv domborműveken szemléltük a gömbölyded puttókat, amint virágot és gyümölcsöt szednek, esetleg szőlőfürtöket gyűjtenek puttonyba, vagy éppen dideregnek, amit hiányos öltözetük mellett nem is csodálhattunk. A ház évtizedes lakója az az öreg hölgy volt, akit egész Buda csak „Gretschl mama" néven tisztelt. Csakugyan tisztelték: ő volt az utolsó sarja annak a híres ezüstműves dinasztiának, amelynek tagjai két századon át remekbe szabott tömjéntartókkal és kegyszerekkel látták el a templomokat. (Ezek a kincsek nagyrészt ma is megvannak: műtörténeti szakkönyvek emlegetik őket.) Az öreg hölgy úgy nézett ki, mint Viktória királynő: álla alatt megkötött, fekete csipke fejkötőt viselt, és panaszkodott, hogy a szívtelen háziúr állandóan „Stájgerolje" (emeli a házbért), s ezt lokális dialektusban így fejezte ki: „Der Hausherrnek nincsen semmi eszeje". Szerencsére a ház ma is áll; a szomszédja ugyancsak nevezetes, amelyről hol azt olvasom, hogy „rokokós barokk", hol meg, hogy „barokkos rokokó" (ma: Batthyány tér 4.) Mindenképpen egyedülálló már csak azért is mert — bár a szerény „Fehér kereszt" cégért viselte — itt kapott helyett Buda akkori Hilton-Ritz vagy Intercontinental jellegű szállója. De volt olyan vendége, talán kettő is, akivel ma egyik versenytársa sem büszkélkedhetik. Nem mondhatom, hogy „koronás fő", mert éppen hogy koronája nem volt II. Józsefnek, a kalapos királynak. Ezen kettős minőségétől indíttatva nem szállt meg a Felséges Mamája által helyreállított budai várpalotában. S mert mint egyszerű „majdnem polgár" imádott szerepelni, a véletlen is segítette: itt-tartózkodása alatt kigyulladt a közeli klastrom, és ő saját szentséges kezével hordta rocskában a vizet. (A „szentséges" cím kijárt neki, mert címe: „Sacratissima Majestas" vala.) A „talán" másik híres szállóvendég Casanova Giacomo, az akkor európai hírű, hódításaival kissé gyanúsan sokat dicsekvő kalandor. Igaz-e, nem-e? Mindegy: neve ma jól szolgál mint mulatóhelyreklám. A szálló egyik előnye az volt, hogy a mögötte lévő utcában állomásoztak a postakocsik. (Hogy el ne kiabáljam: a Gyorskocsi utca mint név, e sorok írása idején még megvan!) A nevezetes szálló később lejjebb is adta: a század elején az iparoskör székelt helyiségeiben. Földszintjén egy kocsma hívogatta az említett fuvarostársadalom tagjait. Cégtábláján ittasan lóra szállni nem tudó figura szolgált csalogatóul, jelképezvén: itt ilyen hatékony bort mérnek. A helybeli sváb-német nyelvet keverő felirata — grammatikai és helyesírási hibáival — unikum: „Hilf'z mir auf" — azaz: Segítsetek nyeregbe! Azt már nem tudom, hogy a festő akaratlan vagy szándékos humora rajzolta-e a gavallért úgy, hogy az jobb lábát teszi a kengyelbe. Ha valaki csakugyan felsegítette volna — háttal ülne a ló fejének. (Ez a humoros jelenet különben Dickens Pickwick klub című regényében is megtalálható, de ő biztosan nem innen puskázta.) Az uralkodóktól és világjáróktól kissé idegen népszórakozás soha nem vesztett kedélyéből. Szent Anna ünnepén itt tartották az Anna-búcsút. Péntek estétől kedd reggelig ellepték a teret a sátorok, bódék, körhinták, ringlispilek, s a mindenféle árusok. A sokadalom egyik hátránya volt: a fényt szolgáltató acetilén lámpák — lévén a világítási technika hőskora —, olyan fokhagymabűzt árasztottak, hogy a gyengébb gyomrú polgárok három napig szódabikarbónán éltek. Ez nem befolyásolta a kedv és kedély csapongását. A művészet és kultúra terjesztéséről nemcsak a „Maud-csodapók" — aki minden titkot felfed — vagy a planétát húzó fehér egér gondoskodott; a „dallos könyv árusok" megállás nélkül kínálták füzeteiket, hozzá énekelve azt, hogy „Uncili-smuncili, magának írtam eszt a leeevelet!" És hát, persze, volt társadalmi élet is — a két nem összeismerkedése alapján és céljából. Erre pedig a nagy forgalmat lebonyolító fakanálárusok rendezkedtek be: 13