Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Gábor Sándorné: A 45 167-es

félt a hatóságoktól, a csendőröktől, a még nem is látott németektől. Még ma is hallom az egyik csendőr gúnyos, dölyfös szavait, melyeket a piacon mondott az őt körülvevő asszonyoknak: ,,No, lesz itt hamarosan annyi szabad lakás, hogy mindenki új lakásba költözhet!" Szégyellem magam, de nem értettem, mire céloz. Április lo. körül történt, hogy ismét peregni kezdett a kisbíró dobja: „Zsidók nem hagyhatják el lakásaikat!" Természetesen felsorolta a különböző büntetéseket is, melyekkel a renitenskedőket sújtják. Menekülni nem lehetett. Hova? Merre? A vonatról már napokkal előbb leszedték a Nyíregyházára, Debrecenbe utazókat, és csendőrkísérettel, egy-egy pofon, ütleg kíséretében toloncolták őket haza. Arról is hallottunk, hogy akik Pestre utaztak, internáló táborba kerültek, sokat közülük sohasem láttunk többé, mások az elsők között érkeztek Auschwitzba. Ültünk, vártunk, és még mindig reménykedtünk, pedig már bizonyos volt, hogy sorsunk megpecsételődött. A módosabb családokat és a baloldalinak ismerteket már április 15. előtt szekérre rakták, és elvitték. Nekünk pedig néhány nap múlva hirdették ki, hogy Nyíregyházára visznek bennünket, minden család élelmet, edényt, kevés ágyneműt, ruhaneműt készítsen össze, csak annyit, amennyit elbír. Azt mondták, együtt fogunk lakni a városban, nem lesz semmi bántódásunk. A család, amelynél vendégként éltem, összecsomagolt és várt. Én is vártam, de el sem tudtam képzelni, hogy csomagolok össze, hiszen haza nem mehettem, zsidó nem léphetett ki az utcára. Aztán hamar megoldódott minden. Április 17-én hajnalban megrugdosták a kapunkat, kakastollas csendőrök rontottak be szuronyos puskával és civil, községházi dolgozók. Gyorsan intézkedtek, s az egész család szinte pillanatok alatt az utcán volt, és csatlakozott a már menetelő többiekhez. A házat lezárták és lepecsételték. Engem — miután megértették, hogy nem ott lakom — két csendőr és egy civil hazakísért. Rám parancsoltak, siessek, szedjem össze a holmikat az útra. A civil ismerte férjemet, jóindulatúan odasúgta: „Jól öltözzön fel, és könnyű csomagot készítsen, mert hosszú útra mennek." Elvették láncomat, órámat, lehúzták karikagyűrűmet az ujjamról. Ezt már nem tudtam könny nélkül elviselni. Két éve voltam asszony, férjem már egy éve munkaszolgálatos, szüleim Debrecenben, egyetlen testvérem eltűnt, kis otthonunk feldúlva, nehezen gyűjtött kelengyém szétdobálva, kedves tárgyaink mind itt maradnak, és még a karikagyűrűmet sem hagyják meg. Berámázott oklevelemet feltörtem, és kivettem az iratot, még mindig arra gondolva, talán valahol hasznát veszem. Két kis imakönyvemet — mindkettő férjem esküvői ajándéka — is magamhoz vettem. (A diplomám és az imakönyvek Auschwitzig kísértek, ott aztán — testemen kívül — semmi sem maradt.) Batyut kötöttem egy párnából s egy dunyhából, lepedős csomagom vállamra vettem, és vissza se nézve elindultam. A szomszéd házban egy orvos lakott családjával. Az orvost én nagyon tiszteltem, de most nem őt láttam, hanem felnőtt lányait, a ház teraszán álltak, köztük az egyik ugyancsak tanítónő, és amikor megláttak, hangosan kacagni kezdtek. Ez a kacagás is sokszor kísértett a hosszú úton. Kísérőim a zsidó templomba vittek. A templom épülete és udvara megtelt kétségbeesett jajokkal, zokogással, gyermekvisítással és csöndes imával. Itt töltöttük a napot. Előkerültek az élelmiszerek. Terhes nők próbáltak leülni a templompadokra, ahol már öregek ültek, és egy-egy kisgyerek aludt. Szoptatós anyák kerestek félreeső helyet, hogy ellássák síró csecsemőjüket. Estére a mérhetetlen zsúfoltság ellenére is — úgy ahogy — elhelyezkedtünk. Már sötétedett, amikor nevemen szólítottak a kerítéstől. Odamentem. Az a férfi állott a kapunál, aki déletőtt ide kísért, kezében egy nagy doboz gyógyszer, kötszer. „Ossza szét, szükségük lesz rá!" — mondta, és eltűnt. Az orvost és a két gyógyszerészt még nem hozták be, később azonban rájuk is sor ke-Még tudtam mosolyogni 24 Ez a nyár még vidám volt