Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Gábor Sándorné: A 45 167-es

Férjemmel Az elbocsátó igazolvány riilt. De csak az orvosra s az egyik gyógyszerészre. A másik feleségével együtt még otthon öngyilkos lett. Másnap délelőtt hosszú szekérsor állt meg a templom előtt. A csendőrök harsány parancsára fölrakodtunk, s magunk is fölmásztunk a szekerekre. Mivel én senkihez sem tartoztam, nekem az utolsó szekér saroglyájában jutott hely. Mögöttünk már csak csendőrök lóháton. Elindultunk Nyíregyháza felé. Élt a faluban egy Neubauer nevű földesúr, ő volt ennek az embertelen intézkedésnek a végrehajtója, vezetője. Lóhátról, fehér kesztyűs kezében korbáccsal, osztogatta parancsait. Mikor a templomból hajtottak ki bennünket, egy öreg zsidó nem tudott elég fürgén lépkedni, ő csak úgy lóhátról rúgott bele az idős emberbe, aki összeesett. A szekérsor üres utcákon haladt végig. Minden kapu, ablak bezárva, függöny elhúzva. Bizonyára így parancsolták. De éreztem, hogy a függönyök mögül csodálkozó, riadt, talán szánakozó tekintetek követnek bennünket. A Vasút utca és a Nyíregyházi út kereszteződésénél egy feszület állt, ott áll ma is. Felnéztem rá, s félhangosan azt mondtam: „Emberek, ti mindezt az Isten nevében teszitek!" Négy-öt óra alatt tettük meg a 16 kilométenyi utat Nyíregyházára. Itt, a kialakított gettóban barátaimmal kerültem öszsze. Tizenhatan zsúfolódtunk össze egy szobakonyhás lakásban. Nekem most ők jelentették a családot. Férjem Marosvásárhely környékén volt munkaszolgálatos, gyermekem nem volt. Szüleim Debrecenben — onnan deportálták őket Bécsbe —, fiútestvéremről úgy tudtam, hogy már nem él. (1947 júliusában szerencsésen hazajött.) A gettóban rendőri felügyelet alatt álltunk. Ez sokkal jobb, emberségesebb bánásmódot jelentett, mint amilyet a csendőröktől tapasztaltunk. Minőségi különbség volt a kettő között. Emberszámba vettek bennünket, beszélgettek, híreket hoztak, leveleket csempésztek ki. A gettó területén szabadon mozoghattunk, az ún. Zsidó Tanács gondoskodott rólunk, olykor még vásárlásra is mód nyílt — ha volt pénzünk. Az összezártság azonban kikezdte az emberek idegzetét, a feszültség pedig egyre nőtt önmagunkban és egymás közt is. Május 4-én újra előálltak a szekerek. Felszámolták a gettót, minket Nyírjespusztára vittek, ahol dohánypajtákban helyeztek el bennünket. Itt, ebben a gyűjtőtáborban már együtt volt Szabolcs megye zsidósága. Most már gyorsan peregtek az események. Megkezdődött az elszállítás. Nem tudom, milyen szisztéma szerint történt. Időnként felolvastak neveket, listát függesztettek ki, s az azon nem lévők nem mozdulhattak ki a pajtából, a felolvasottakat viszont elvitték. Azt mondták, munkára mennek, de ezt mi már nehezen hittük, hiszen tehetetlen öregek, elmebetegek is voltak köztük. Többet nem láttuk őket, illetve egyiket-másikat valamelyik hírhedt táborban láttuk viszont. Nyírjesen ismét csendőrök őriztek bennünket, tehát gyakori volt az ütlegelés, a kikötés és egyéb kínzás. Főleg a szökni próbálkozókkal bántak el kegyetlenül. Ide hozták az addig mentesítést élvezőket is, gondoskodtak róla, hogy még a kereszténynek született zsidó származásúak se maradjanak le a transzportokról. Én az utolsó csoportba kerültem. Június 4-én reggel kiáltozásra ébredtünk. A pajta padlásáról lekukucskálva, feketébe öltözött férfiakat pillantottunk meg. A temetéseken szoktak ilyenek segédkezni. Rögtön el is neveztük őket Dankó-huszároknak. Ugyanis a debreceni temetkezési vállalatot hívták Dankónak. Kiderült, a nyilaskeresztes párt emberei, és értünk jöttek. Cókmókjainkkal együtt az udvarra parancsoltak bennünket, ahol a földön ülve, rendezett sorokban vártuk elszállításunkat. Jellemző hiszékenységünkre, hogy amikor Debrecen felől meghallottuk a bombázást, azt hittük, nem visznek el bennünket. Elvittek. Ismét Nyíregyházára mentünk, innen tovább, marhavagonokban. Az ajtót csak Kassán nyitották ki. Új őrséget kaptunk. Elindult a szerelvény. Búcsúszóként egy csendőr hangját hallottam, aki azt kiáltotta egyik beosztottjának: „Haérdemeket akar szerezni, minél több dögöt adjon le az érkezésnél!" Ilyen útravalóval robogott velünk negyvennyolc órán át a vonat. Hogy milyen körülmények uralkodtak a vagonban, azt már nagyon sokan leírták. Ugyanolyan volt a mi helyzetünk is. Aztán hirtelen csikordult a vagonajtó, ordítozás: Los... los!... farkaskutyák, drótsövények, fegyenceknek látszó nyúzott emberek, és valami furcsa szag a levegőben. Megérkeztünk. GÁBOR SÁNDORNÉ 25