Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Gábor Sándorné: A 45 167-es

A 45 167-es EMLÉKEZÉS 1944 NYARÁRA Újfehértó tizenötezer lakosú község Szabolcs-Szatmár me­gyében, Debrecen és Nyíregyhá­za között. 1944 tavaszán körül­belül kétezer-ötszáz zsidó szár­mazású magyar állampolgár la­kott a helységben. Köztük a nagyon vallásos szefárdoktól a neológokig, sőt, az ateistákig minden árnyalatot meg lehetett találni. Még a határokon túl is ismert volt a falu, mert itt élt Solem Lézer, a híres „csoda­rabbi", akit zsidók, kereszté­nyek, hazaiak és külországbeli­ek egyaránt fölkerestek, hittek csodatételeiben, gyógyulásu­kat, boldogulásukat remélték imájától. A falu zsidó lakosai zömé­ben egyszerű emberek: szató­csok, cipészek, szabók, rőfö­sök, üvegesek, bőrösök, tolla­sok, asztalosok, koldusok vol­tak. A nők, főleg az asszonyok, nem jártak el dolgozni, ők a családról gondoskodtak, ami nem kevés munkát jelentett, hi­szen itt nem volt ritkaság a nyolc-tíz gyermekes család. Sok családban három, négy nemzedék élt együtt. Két orvos, két gyógyszerész, egy ügyvéd, néhány gazdálkodó és tisztvise­lő, továbbá négy tanító képezte az intelligenciát. Sok volt az öreg és még több a gyerek. A népiskola hat osz­tályában kétszázötven gyermek tanult, a kisebbek száma ennél több, a tizennégy éven felülieké valamivel kevesebb volt, mert felnőve sokan mentek el ott­honról, boldogulásukat a vá­rostól remélték. Ez a zsidó közösség döbben­ten ébredt 1944. március 19-én: a németek megszállták Ma­gyarországot. Sokat hallottunk, olvastunk a háborúról, a németek kegyet­lenkedéseiről, de egészen e na­pig dédelgettük magunkban azt a hitet, hogy mi nem kerülhe­tünk olyan helyzetbe, mint Ausztria, Csehszlovákia, Len­gyelország. A mi országunk, a mi hazánk kivétel lesz. Hiú áb­ránd volt, sokkal józanabbnak kellett volna lenni, hiszen fi­gyelmeztető jel már bőven volt addig is. Apáinkat, férjeinket, testvéreinket munkaszolgála­tosnak hívták be, hallottunk a velük szemben alkalmazott ke­gyetlen bánásmódról. Én is ha­marabb ébredhettem volna, hi­szen már 1942-ben megkaptuk a hírt, hogy munkaszolgálatos testvérem eltűnt a Don­kanyarban. Majd egy új fehér­tói lengyel-orosz származású családot (a férj volt orosz, az asszony lengyel) is elhurcoltak. S emlékeznem kellett volna, miket mesélt férjem, aki 1944 februárjában szabadságon volt. Mentségemül csak az szol­gálhat, hogy eléggé elszigetel­ten éltünk, és a legmerészebb fantáziával sem gondolhattunk azokra a borzalmakra, melyek Szüleimmel később megtörténtek velünk. Ezekre — hiszen menekülésre nem gondoltunk, nem is gon­dolhattunk — lelkileg sem vol­tunk fölkészülve. Szerettük az életet, fiatalok voltunk, remél­tük, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak, és minden más, minden jobb lesz. Jóval később. Auschwitzban, hozzám lépett egy Kassán tanító gimnáziumi tanárnő, s azt mondta: „Tu­dod, miért jutottatok ti is ide? Mert még selyempaplanos ágy­ban aludtatok, mikor minket már elhoztak, de nem néztetek utána, mi történt velünk, azt reméltétek, hogy ez veletek nem történhet meg. A közöny helyett tennetek, cselekednetek kellett volna!" Keserű volt a hangja. Míg egy fogoly orvosé­ból az élet reménye hangzott, ahogy ott állt közöttünk ko­pasz fején a csíkos sapkával: „Haza kell jutnunk, újjá kell építeni az országot, dolgozni és nevelni, hogy soha többe ne le­gyen háború és embertelen­ség." Mindkét megjegyzést örök tanulságul raktároztam el ma­gamban. De egyelőre még itt­hon voltam tudatlanul, botor reményekkel. Férjem munka­szolgálata idején barátaim segí­tettek, nem maradtam magam­ra, az egyik családnál éltem, la­kásomat csak szükség esetén kerestem föl. Az emlékezetes március 19-i napon barátnőim idős édesapja lépett be a szobába, és csak ennyit mondott: „Die Deut­schen sind da!". Németül szólt, hogy csak mi idősebbek értsük meg, de eltorzult arca, könnyes szeme sok mindenről árulkodott. Pár nap múlva bementem Debrecenbe egy konflissal, hogy meglátogassam ott élő idős szüleimet. Ott találkoztam először németekkel. Bevallom, hogy most, negyven év elmúltá­val is megremegek, ha eszembe jut, mint csattogott csizmájuk talpa a debreceni Piac utcán, amint indulóik ütemére masí­roztak. De sokszor kísértett ál­maimban és a valóságban is ez a menet! Kísért még ma is! Néhány nap telt el, és jöttek az intézkedések. „Minden zsi­dó köteles sárga csillagot a ru­háján viselni!" — adta tudtul a kisbíró, a falu dobosa. Én mint az új fehértói zsidó iskola taní­tónője talán elsőként varrtam föl a szívem fölé a csillagot, és biztatóan mondtam a hozzám fordulóknak: ez még nem nagy szerencsétlenség, hiszen mi so­hasem tagadtuk, hogy zsidók vagyunk. Ráfért az emberekre a nyug­tatás, mert egyszerre kiközösí­tettek lettünk. Aki ilyesmit nem élt át, az nem tudja, mi­lyen lelki teher az. Üzleteinket, műhelyeinket elkerülték, senki se érintkezett velünk, mindenki 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom