Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Dobos Marianne: Az én városom

és a tóba dobiunk. És rohantunk, ki merre látott. Télen korcsolyáztunk, hokiztunk. — Szóval az igazi intellektuellek igazi gyerekei voltak. Akkor még nem lehetett tudni Neumann Jánosról, hogy tőle fog származni a modern matematika. — Hát persze. Talán csak kiváló tanárunk, Rácz László tudta, hogy kikkel van dolga, világot átalakító matematikai és fizikai lángelmékkel. Szobrot kéne emelni neki. No, persze, azonkívül, amit külföldről hazajáró diákjai állítanak neki minden interjúban. Mikor Fejér Lipót hívta az egyetemre, azt mondta, én csak azt tudom „kiszámolni", hogy kiből lesz matematikus. Hadd tegyem én ezt, mert képességeimet csak itt tudom gyümölcsöztetni. S tette is, amíg élt. — Hogy viszonyult Rácz tanár úr irodalmi érdeklődésű tanítványához? — Csodálatos volt a kapcsolatunk. Ismeretségünk azzal kezdődött, hogy megkért, vezessem le a másodfokú egyenlet megoldóképletét. Nem volt túl biztató, ahogy a feladat megoldásához hozzákezdtem. Azt hiszem, nem akart leégetni társaim előtt, azonnal abba is hagyatta velem. — Fiam, azt hiszem, ez elég távol áll magától, jobb, ha hagyjuk. Egyezzünk meg, hogy az én óráimon hátraül az utolsó padba, és azt csinál, amit akar, persze, csendben. Foglalkozzon azzal, ami érdekli. Nem fogom számon kérni, és nem fogom megbuktatni. — Ez nagyon előnyös egyezség volt számomra. Nem kellett pazarolni energiámat arra, ami nem érdekel, de a tanár úr se tudott volna annyi Nobeldíjast a „piacra dobni", sőt, sajnos, a világpiacra dobni, ha ránk, antimatematikusokra fecsérli az óráit. Érdekes, a szünetekben gyakran és szívesen beszélgetett velem. Érdeklődött a szabadversről, s nem szégyellte tanítványától szerzett ismeretekkel bővíteni általános műveltségét. — Talán néha el is csodálkozott, mint regényhőse, Viola tanár úr: — ,.Fantasztikus, hogy maguk, költői lelkületű atyámfiai, milyen törvényszerűségeket ismernek fel, és milyen bizonyító eljárásokra képesek, ha a fantázia repülőszőnyegére ülnek." Persze, akkor még a Titanovics-féle választ nem merte volna megfogalmazni: ,,A tudomány csak a bizonyított dolgokban hisz. Nincs annyi fantáziája, hogy elhiggye, az sem igaz, ami be van bizonyítva. A magamfajta gondolkodó embernek nem sokat mond a bizonyítás. Empíria ide, empíria oda, sokszor kiderül, hogy a képzelet valósága igazabb, mint az, amit a tudomány kísérleti úton bebizonyított. Az gyakran csak kancsal igazság." — Igen, de szereplőim néha olyanokat mondanak, hogy nemcsak a kritikusoknak, hanem még a szerzőnek is égnek áll a haja. De hát a valószerűség és a valószerűtlenség hipotézisén nyugszik minden költészet. Csak a költők képesek elképzelni a határtalanságot, a tudósok legfeljebb csak bizonyítani tudják ezt. Igaz, volt a magyar történelemnek néhány olyan időszaka, amikor a tudósok nyomon követték a költőket, s megtanulták, hogy a nagy álmodozók valódi álmai mindig igazak. Az ostrom utáni Budapest... Sokan leírták... Aki nem látta, úgy sem hiszi el, milyen állapotban volt. Ahol a villamossín nem szakadt ki, nem görbült el, ott kövek, kövek és kövek borították. A házak 99 százaléka sérült, nincs mit enni. Az emberek a pincében, ki kell őket onnan csalogatni... Nem tartom magam optimista embernek, nem tartom magam meggondolatlan embernek, mégis vállaltam a polgármester mellett a főváros kultúrpolitikai ügyeinek vezetését. Nem tehettem mást, vagy elmegyek oda, ahol már van város, de hát az nem az én városom, vagy ezt felépítjük magunknak. A viták elkerülése céljából rögtön az elején rendezni akartam kapcsolatomat főnökömmel, Vas Zoltán polgármesterrel. Aláírattam vele egy igazolást arról, hogy én író vagyok és nem köztisztviselő. Csak a befejezett munkáimról vagyok köteles számot adni, közben tanácsokat és beleszólást nem fogadok el. Közel volt a szobánk, nem lett volna jó, ha állandóan számon kér, vagy máshogy szól bele munkámba. Egyszer reggel hat órakor mégis rám szólt. — Miért jöttél ilyen későn? Mondtam, nincs kocsim, s bonyolult a közlekedés. Városi tisztviselő kocsi nélkül? Azonnal menj le a garázsba, szerezz kocsit! Lementem, rámutattam a nekem legjobban tetsző gépjárműre, mondván, hogy ez a kulturális ügyeké mostantól, kérem, írják rá. Nem lehet, mondták, mert ez a polgármesteré. Csak volt, mostantól az enyém, így lett délre kocsim, és Vas Zoltán csak nevetett rajta, hogy az ő kocsiját rekviráltam el. Egyszer ő győzött, egyszer én, persze a békés egymás mellett élés jegyében. Azután másik kocsim volt. Remek, bivalyerős gépkocsivezetővel jártuk az országot. Mellette nem kellett félnem semmiféle támadástól az akkori igen bizonytalan utakon. Sőt, elvégezte a beszerzést is. Jött az úton velünk szemben egy liba, csirke, ő jobb kézzel a kormányt fogta, ballal beemelte a baromfit a kocsiba. Látja, mennyire gyakorlati dolgok jutnak rögtön az eszembe. No, de akkor nem volt elkülönítve, hogy mi a kultúrpolitika és mi nem az. Vágányt vezettünk ki a Nyugati pályaudvarról a Bajcsy-Zsilinszky útra, ott osztották a krumplit. — Egyszer felmerült a kérdés, mi kellene ahhoz, hogy vasárnapra az Andrássy úton kigyulladjanak a villanyok. Nem tartottunk egyeztető tárgyalásokat. Az illetékesek sem arról beszéltek, hogy mit miért nem lehet megcsinálni. Vasárnap este fény borult az Andrássy útra. Elképesztő volt a munkatempó, lázasan tevékenykedett mindenki, azok is, akikről annak előtte azt sem tudtam volna elképzelni, hogy felemeljenek egy követ. — Kultúra nem lehet máshol, csak ahol helye van. Rendbe kellett hoznunk a kultúra otthonait, könyvtárakat, színházakat, művelődési házakat stb. A Fővárosi Könyvtárt például... A szakemberek szerint két-három év, mire könyvtár lesz az udvaron heverő, szétszórt könyvekből. Vas Zoltán temperamentumával ez néhány nap volt. Azaz, ennyi időt adott nekem a megnyitóig. Bár ő maga is talicskázta a könyveket, mégis félő volt, hogy ilyen kisüzemi módszerekkel nem lesznek polcon a megnyitóra. Felhívtam Zamercev tábornokot, kaptam tőle körülbelül egy század katonát, akik, ha nem is katalogizálva, de szép rendben bepakolták a könyveket. A megnyitón Major Tamás Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét szavalta, valamint a Fővárosi Hangverseny Zenekar is közreműködött. — A Várban a romok eltakarítását követően megindultak az ásatások. Sokan hitetlenkedve, talán kicsit felháborodva nézték, hogy korgó gyomorral ez a legfontosabb. A többség azonban hitt. Hitt a csodákban. S mert hitt, nem hitt hiába, megvalósultak a csodák, s ez így ment egészen 1949-ig... — S az író Goda Gábor mit csinált a háború befejezése után? — Déry Tibor Befejezetlen mondatának kézirata megmaradt. Egy háromkötetes regénnyel kezdhette újra az életet. Ő mondta, ha elvész, felhagyott volna az irodalommal. Nem hittem el neki. Nem hittem el magamnak sem, bár kézirataim kilencven százaléka elpusztult. Az író legigazabb hazája, ősi fészke az irodalom, s előbb-utóbb visszavánszorog oda... DOBOS MARIANNE 15